Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők

3 ve ültem: a fejem felett messzire kinyúlik a korona legalsó ága, a szélső gally hegyén egy odaszáradt levelet hajtogat a szél. Mintha csak magam látnám: engem is így hajtogatott, mígnem leszakadtam s vitt, sodort a szél, kotort maga előtt kénye-kedve szerint. így történt ez a velem egyivású parasztfiúk majd mind­egyikével: míg otthon ült a falujában, erős legénynek érezte magát, de ahogy nőtt lá­bunk alatt a kilométerek száma kelet felé, úgy fogyott a bátorságuk. Csak összedug­tuk a fejünket, pusmogtunk, hallgattunk, elégedetlenségünk is legfeljebb dünnyögés formájában ért a napvilágra. Barázdában, keskeny mezei utakon, aprócska ösvénye­ken mily biztos volt a tartásunk, s az országok széles útján csak ténferegtünk, botladoztuk, mint aki most tanul járni... A fejem felett hajladozó ágról lebillent egy jókora hócsomó, éppen a lábam elé porzott. Bizonytalanságom, félelmem ismét úrrá lett rajtam: csak egy szót szólhatnék valakihez, könnyebb lenne. Mintha a tor­kom szorongatták volna, úgy gyötört a szótlanság. Már a hideget sem éreztem, nem bírtam gondolni az átjutásra sem: az egyedüllét gyötört. Végefelé a hadseregben úgy szólítottuk egymást: bajti, bajtárs. Nem mondom, szé­pen hangzott ez a fülnek, de mondani nem mondott semmit: csak hangzása volt en­nek a szónak, de jelentése nem ... Volt egy öreg tábori lelkészünk, lehet, hogy már az első háborút is végigprédi­kálta, aki minden vasárnap isten bárány- káinak titulált bennünket... Hát igen ... báránykái, azok voltunk, juhok, egy juh- nyáj... hagytuk magunkat hajtani. És az már úgy van a világ kezdete óta: hajtó, ostort suhogtató hajcsár az mindig akad. Míg lesznek a földön olyan magamfajta „isten báránykái“, addig hajtó is akad. „Az isten báránykái egy nyájba tartoz­nak“ — mondogatta a tiszteletesünk ... Milyen szépen hangzik ez ... együvé tar­tozni, hogy lehet, mégis csordát csináltak belőlünk, az embercsordában pedig egyedül érzi magát az ember. Elszöktem a hadseregből, mentettem az életem ... csak magamra gondoltam, a sa­ját bőrömet féltettem ... Önmagam zártam ki az életből: egyedül maradtam ... Ha az ember folyton csak magára gondo'l, egyedül marad. Hányán voltak hozzám hasonlók? Ezrek. Tízezrek. Hányán rejtőztek földkunyhókba, szénapadlásokon. ... Szörnyűséges az az alázat, amely év­századokon át belénk szorult... Egy recse­gő parancsszó agyonrémített bennünket... milyen hamar sorsára hagytuk a bajba jutottat: mi, az „isten báránykái“. Nagyanyám halálra sírta magát, mikor megkaptam a behívót: „rossz idő ... veri az embert az idő, rossz idő“ — sírta agyongyűrött zsebkendőjébe bánatát. Nem volt igaza: ilyeneket csak a vén­asszonyos tehetetlenség mondhat Ember veri az embert: hisz az egész fiatalságom egy vég nélküli kálvária járás volt. Bűnhődés. Kiért? Mit követtem én el? Munkában, becsületben neveltek apámék. Hová jutottam? Katonaszökevény, majd szökött fogoly lettem: és nincs tovább, az út, amelyen indítottak, végétért. Itt állok egyedül, mint valami pusztába űzött bibliai próféta, csodára várok, amelyben magam sem hiszek. Ha mégegyszer elnyom itt az álom, felő­lem aztán fújhat a sziréna. Ide állhat kö- rém akár a válogatott angyalok énekkara is, harsonázhatnak... elnyeli a puszta. Számomra ez a legrettenetesebb: az egye­düllét, ez a legnagyobb bűnhődés. Ezt érez­tem a szénáscsűr vermében is: az elha- gyatottságot... a Egy szombat estére azzal a jó hírrel botorkált le hozzám Györke Anti a szénás­verembe, hogy ma éjszaka kiürítik a falut: a magyar hadsereg „elszakadt az ellenség­től“ és új, biztosabb arcvonalon veszi fel a harcot... így kezdődött az én felszabadulásom: a bujkálástól, a sötét szénásveremtől és a rettegésektől. Fittyet hánytam mindenre: nem érdekelt a fronthátvéd közelléte, kibújtam a verem­ből, siettem, rohantam apámékhoz a ház­ba. Vége a háborúnak, nyitottam be a konyhába. — Nyugtával dicsérd — hűtött le apám. — Ne kísértsd az istent, Kálmán, pusz­tulást hozol ránk is — sorolta sápadtan nagyanyám. Sietve lehúzta a lámpa kanó­cát, fekete nagykendőjével elfüggönyözte az ablakot, s az ajtóhoz tolatta apámmal a karosládát. Tőlem hajthatták a magukét, mondhat­tak, amit akartak, én befejeztem a hábo­rúskodást. Kint meg időnként kelepeit a géppuska, olykor rövid géppisztoly soro­zatok roppantak az éjszaka csendjébe, de tudtam, hogy ezek már csak hátvéd csatá­502

Next

/
Oldalképek
Tartalom