Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
rozások, a visszavonulást fedező hangoskodás. Kár, hogy azon a szombat éjszakán nem volt kéznél valami olyan műszer, amely lerögzíthette volna örömömet és mindmáig megőrizte volna kuszán kavargó gondolataimat. Csak a halál torkából menekült embernek lehetnek ilyen érzései, mintha az akasztófa alól léptem volna el. Apám is intett: „minden lépésen halál leselkedik, ne vakítson el az öröm, Kálmán“. Megszűntem a veszélyt érzékelni: közel egy hónapig voltam a szénásverem lakója: a reszketés, a félelem, a szüntelen rémképek görcse lassan oldódott bennem, már nem féltem. Nem volt az a hatalom, amely engem akkor képes lett volna visz- szadugni rejtekhelyemre. Éreztem, hogy megfizettem ezt az éjszakát, reszketéssel, félelemmel adóztam szabadulásomért... Kibő j töltem. Üzöttségében az ember elvadul: bújkálá- som első napjaiban még talán földreestem volna ítélőim előtt. Most már nem. Az első héten még kétszer is meggondoltam volna, hogy csatlakozzak-e ahhoz a kommunista mozgolódáshoz. Most már nem voltak aggályaim: olyan elszántsággal ragaszkodtam az élethez, hogy az öléstől sem riadtam volna vissza. Egy hónapos sötétség élesítette a látásom. Igazán csak most kezdtem érteni azokat az orosz ejtőernyősöket is, az elszántságukat. Az űzött ember védekezni kényszerül: parancsszavak nélkül is megtanul harcolni, szembeszegülni. Ott a szénásverem sötétjében sok mindenre rájöttem, megfigyelhettem magamon, hogyan alakul ki az emberben az elszántság. A szorultság mindig válaszút elé állítja az embert: akárhogy is fontolgattam, előttem is egyre inkább kirajzolódott megmaradásom két lehetősége: vagy földlakó leszek, földettúró vakond, féreg, vagy lesz bátorságom és kimerészkedem ■ az emberek közé. Igen jól megtanultam egyet: akit ütnek, az ne hagyja magát, az merjen visszaütni... Ügy hiszem, hogy az a szénásverem éppen ezt a merészséget szülte meg. Ha meggondolom, nagy dolog az, hosszú út az, míg a reszkető, félő emberből merész ember lesz... erre kéne megtanítani az embereket. A félő ember nem ember, az csak félember, az még a saját erejét sem érzi... Éppen, hogy megvirradt, mikor motorzúgásra lettem figyelmes: három gumikerekű páncélautó kanyarodott a töltés alá. Az elsőből három tábori csendőr ugrott ki, majd utánuk tucatnyi magasrangú tiszt. Letelepedtek a töltés padkájára, ruhájuk gyűrött és sáros volt, arcuk fáradt és sápadt. Az elmúlt napokban ugyancsak törhették fejüket a harci helyzet alakulásán. Térképet terítettek maguk elé, s egyikük nyugodt mozdulatokkal köröket és vonalakat rajzolt. Ott álltak tőlem tíz lépésre, némelyiküknek még a homlokráncát is láthattam. Az első ház ablakfüggönye mögül fiayeltem tanácskozásukat: nem éreztem félelmet. Az egyik fiatal őrnagy, mintha nem is a frontvonal közvetlen szomszédságában állna, felkapaszkodott a töltés tetejére és látcsövén hosszan nézte a legelő túlsó szélén hűzódó facsoportokat. Aztán még négyen tették ugyanezt, de erre már száradni kezdett a torkom. „Ezek a nagykutyák vagy igen bátor emberek vagy pedig ostobán pökhendiek“ — motyogtam magamban. „Ügy látszik, sokat gyakorolták a visz- szavonulást. Hajnalban jöttek, mikor legerősebb az álom csábítása: biztosak a dolgukban, kitanulták az elszakadó hadmozdulatokat.“ Jó félóra is eltelhetett ezzel a hivalkodó szemlélődéssel. Pontosan számoltam: a hosszúlábú őrnagy éppen a harmadik cigarettára gyújtott, mikor váratlanul megszólalt egy géppuska a túloldalról. Aztán a másik, a harmadik. Mindez egy szempillantás műve volt: úgy lerebbentek a töltésről, mint a megriasztott fogolycsapat. Levágódtak a töltés oldalába és onnan folytatták a szemlélődést. Csend lett, a géppuskák elhallgattak. Ezek a tisztek úgylátszik nem vették komolyan a géppuskázást, nem mozdultak. Egyik másik arcán még amolyan becsmérlő mosolygás is ült. Aztán elég messzire tőlük lecsapott egy akna. Még lejjebb húzódtak a töltés oldalába. Egy birgerlis százados pedig egyenesen beugrott a páncélkocsiba és onnan hívta a többieket. Megint egy mukkanásnyi csend következett, majd az akna vijjogó röpte és a becsapódás. A frontszolgálat gyakorlata szerint hárman közülük lehasaltak, a többiek éppen hogy behúzták a nyakukat. Lehet, hogy hősiességnek hitték ezt a hivalkodó viselkedést. Vagy talán másoknak, nézőknek szánták, dehát kinek? Olyan volt a falunak a folyó felé eső utcája, mintha a halál seperte volna végig. Vagy magukat nyugtatták ezzel a hivalkodással? 502
