Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők

Kikerült és elszaladt. Ugyanezt megis­mételtem másod és harmadnap is. — Nyepanyemaju — így intette le har­madszori vallomásomat. Szereztem egy üveg pálinkát, utána lopakodtam és be­tolakodtam a házukba, gondoltam, csak akad valami férfiember, akivel szót érthe­tek a pohár mellett. Már félig üres volt az üveg, nem tudom apja vagy nagyapja lehetett, akivel koc- cintgattam, mikor egy jót krákogtam és azt találtam mondani: — Ja drug tvoj... drug — a velem szemben ülő szakállas ember határozott mozdulattal letette poharát. Egy szó nem sok, de még annyit sem veszejtett rám azután. Távozásomkor a lány kikísért. — Ljubju... ja ljubju — kérleltem ri- mánkodva ... csak nézett rám nagy tágra- nyílt szemekkel. í. könnyes lett a szeme, könnyes. Félig suttogva utasított el: — Nyepanyemaju ... nehacsu. — A ma­gyar katonákat vékonylábúnak csúfolták... ez a lány is csak lesütötte a szemét és szótlanul pislogott vastag formátlan lá­baimra ... Hosszúéves katonáskodásom óta most szégyelltem magam először. Az el­harácsolt lisztnek, meg az erőszakos szép­tevésnek a szégyene foltot hagyott raj­tam, olyan szégyenfoltot, amit csak egy élet becsülete fakíthat el. Frontravonulásom első hónapjaiban sok­szor kívántam szót érteni az oroszokkal: eleinte nem értettem a nyelvüket... aztán meg az a néhány szó, amit nagynehezen kinyögtem, kevés volt... Hátvéd alakulat­nál szolgáltam, jóval a front megett, előt­tünk és utánunk olyan volt minden, mint a letarolt mező. Az első hullám elvitte mindennek a javát, leszedte a tejfelt. Füg­gönyöket, ékszert, ezüstholmit, szőnyeget már elharácsolták az előttünk járók: ha belegondolok: micsoda szégyentelen nép­ség voltunk, tiltották ugyan a lopást, dehát ki vette azt komolyan; loptunk. Ha szamo­várt nem találtunk, vittünk mást... én is hova aljasodtam, hova aljasítottak. Az­előtt még egy szalmaszálat sem vettem el a máséból... Kolonkában, egy Kijev mel­letti faluban két öregember kamrájából nem átalottam elragadni az utolsó szem lisztet. Levettem a piszkos lábravalót, a nyílásait elkötöttem és addig markolász- tam, míg csak akadt valami az ujjaim közé... Az a két öreg meg csak reszke­tett, szót se szóltak... az asszony hüp- pögve sírt, elvittem a lisztjüket és a szomszéd faluban megsüttettem. Aztán megbántam. Nagy megerőltetésembe került ébren tar­tani magam. A vénasszony szünet nélküf foglalatoskodott. Arca és alakja lassan elmosódott előt­tem: még úgy félálomban eszembe jutott Jancsi és Juliska meséje, a gonosz mos­toháról és a boszorkányról. Nem tehetek róla, ha vénasszonnyal akadt dolgom, min­dig ezek a gonosz boszorkányhistóriák idéződtek elém. Miért van ez? A mi fa­lunkban sem a rokonságtól, sem az ide­genektől nem hallottam jót az öreg pa­rasztasszonyokról. Minek is találtak ki oly sok mesét a boszorkányokról... Milyen jó lenne, ha kenyérmorzsával szórtuk volna meg a hazavezető utat... nem té- velyegnénk itt... rossz útra vezettek ben­nünket — Haragos ez a vénasszony, mere­vek a vonásai, a pillantásában mégis van valami marasztaló... a szemével nem tud haragudni, olyan a tekintete, mint az útra hullott hazavezérlő kenyérmorzsa ... Vajon mi teszi ilyenekké az embereket... még a vénasszonyokat is? Még éreztem, hogy a fejem az asztalra csuklik. S3 Elnyújtott szirénabűgásra ébredtem. Hu­nyorgó szemeimbe vakító fehérség szúrt: ott ültem a nyárfa alatt, arasznyi vasta­gon megrakva hóval. Hiába erőlködtem, képtelen voltam ébren tartani magam. Á fáradtság, az alvás félbeszakította előző gondolataimat is. Ügy éreztem, mintha hosszú ájulásból tértem volna magamhoz: a tűzhely és Bagai Gyula fekhelye körül szorgoskodó öregasszony alakja elmosó­dott, kiszakadt képzeletemből. Ismét egyedül voltam, mintha egy mu­latság utáni nagy terem lámpáit oltogat- nám. Már mindenki hazament, régen elült a zenebona is, csak az én lépteim kopognak tompán: az utolsó kapcsoló felé lépegetek, árnyékom megnő, hosszan belenyúlik a terem sötétedő sarkainak homályába. Nincs kihez szólnom, hacsak a saját ár­nyékommal nem kezdek társalogni, de itt a fa alatt az sincs, árnyék sincs. Pedig ezt kell megidézni, az árnyékomat, a másik énemet és vallatóra fogni, feltörni konok szótlanságát Ez a rettenetes, az árnyék az hallgat, néma... Mindent lát, hall, de semmiről sem beszél. Egy idő óta egyre jobban érzem, hogy árnyéka nő a lelkem­nek, torz árnyéka ... Félrebeszélek... Egy termetes fának dől­500

Next

/
Oldalképek
Tartalom