Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
hazajutás minden elképzelhető lehetőségét, de akárhogy is nem maradt más, mint a folyó befagyott háta, a jég. Örömmel ragadtam meg ezt a gondolatot: azonban a hirtelen támadt reményt sötét foltként tarkította a fel-feltörő kétely... Tudtam, erős fagy kell hozzá, míg a Tisza beáll, de még így, erős hideg esetén is kétséges, hogy egyenletes volt-e a fagyás. A folyóvíz jegének vastagsága kiszámíthatatlan: a víz mélységétől, a folyás sodrától, a part lejtésétől függ. A part: ez a legveszélyesebb, gyermekkorom óta tudom, hogy a fagyás mindig a partok mentén volt a legegyenetlenebb. A téli halászok jégreszállását ezért kétszer is meg kellett gondolni: a lapályokon jóval erősebb volt a jég tartása, mint a meredek partrészek alatt. Itt még húsz fokos fagyok idején is fel-felcsillant a víz. Becslésem szerint délfelé közeledett az idő. Ruhámat félarasznyi vastagon hó lepte, hátamon egyre gyakrabban borzong végig a hideg, lábam zsibbadtságát már nem érzem annyira, mint a reggeli órákban. Most már kívánom a hótakarót: remélem, az arasznyi fehér bunda betakar és megvéd a csípős kárpáti széltől. Egyszerre fáradtság zuhant rám: szempilláim elnehezedtek, a reszkető figyelés, a félelem és megfeszített idegállapotom kimerített. A mérhetetlen sok gyaloglás, ez elfogatások, az átvirrasztott éjszakák izgalma, mind, mind most jelentkezett, most kérte jussát. Még frontszolgálatom idejéből tudtam, hogy az olyan fáradt és elcsigázott ember számára, mint én vagyok, az alvás egyet jelent a halállal. Ha elalszom, itt meredek meg, itt pusztulok. Hiába volt minden eddigi fáradozásom az életért: innen már csak ítélet napján egyenesedem fel. Nem adom meg magam. Ha végtagjaimmal nem is mozoghattam, legalább gondolataimat kell ébren tartanom. Az átjutás kínzó reményeit próbáltam magamtól távoltartani: szerettem volna enyhíteni ezt a kimerítő feszültséget magamban. Szökésem hat hete alatt voltam már így máskor is. Emlékszem, öt napos gyaloglás után egy éjszakára holtrafáradtan behúzódtunk a Szmolenszk feletti erdőségbe. Tél volt, ennél is kegyetlenebb. Sorstársammal, Bagai Gyulával elhatároztuk, hogy tüzet rakunk. Melegedni akartunk mindenáron, kockáztatva még az elfogatási is. Összehordtunk egy jókora farakást és alágyújtottunk. A fáradtság és a hideg kegyetlenül elcsigázott bennünket. Ahogy belekapott a láng a jókora fadarabokba, Bagai Gyula fogolytársam felhajtotta kabátja gellérját, összehúzta magát s félkörbe görbülve lefeküdt a tűz mellé. Szólongatni kezdtem: akartam neki mondani, aludjunk felváltva, hisz ilyen irdatlan erdőségben sohasem tudja az ember, milyen veszedelem leselkedik rá. Ráztam, keltegettem, nem ért semmit, tehettem, amit akartam, nem tudtam életet verni belé. Aztán úgy határoztam, várok egy kicsit, hagyom, aludj a végig első álmát, addig én őrködöm majd. Fenyőgallyakat tördeltem magam alá, ráültem és bóbiskolva néztem a tűz lobogását... Sokra, túlságosan sokra becsültem a magam erejét. Nem tarthatott sokáig az ébrenlétem, fáradt agyam képtelen volt őrtállani s ugyanúgy, mint Bagai Gyula, az eszméletlenséggel határos álomba zuhantam. Hogy milyen veszély ólálkodott körülöttünk, nem tudtuk, nem is érdekelt bennünket: megszűntük érzékelni a világot. Elvesztettük a versenyfutást, győzött rajtunk a kimerültség, a fáradtság. Hallásunk, látásunk és minden érzékszervünk megszűnt, nem szolgált tovább. Nem hallhattam a tűz sistergő ropogását sem, pedig igen kedves volt lelkemnek az égő fa zenéje. Csend volt, hátunk me- gett mozdulatlan katonákként őrködtek a fák. Hátbafújt a szél, gondolom, hogy csak ennek köszönhettük ezt az éjszakát; az erdő vadjai nem érezhették közelségünket. Nem vigyázott ránk senki, csupán a messzi csillagok fáradt szeme hunyorgott szembe azzal a lobogó tűzrakással. Ha gyermekkoromban meseként mondta volna el valaki ezt az erdőszéli éjszakát, bizonyára nem hiányoztak volna a manók és a tündérek sem. Erdei emberek fáradt álmát tündérek védik és manók zavarják. Sajnos, mesének kevés, valóságnak pedig sok volt. Aludtunk mélyen, mitsem tudva magunkról: nem tartott fölénk pajzsot se manó, sem az isten, sem pedig az erdei vadleányok gonoszt űző tánca. Ott akkor mi voltunk egyszemélyben minden: a vadak, az emberek, a gonoszok és a jók. Artikulátlan ordításra ébredtem: szökött fog oly társam eszeveszetten tépdeste magáról égő ruháját. Az ébredés kábulatában nem is tudtam hirtelen mit kezdeni. Ugrásra készen kö496
