Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
rülpillantottam s ahhoz kaptam, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Felmarkoltam egy csomó havat és szinte eszelős mozdulatokkal csapkodni kezdtem társam égő zubbonyát... Sok fáradtságunkba került, míg elfojtottuk a szívósan kapaszkodó tüzet, de Bagai Gyula akkor már fogát csikorgatta, a földön rúgkapált. összeégett a melle és a hasa. Fáradt álmában azt se vette észre, mikor fogott tüzet a ruhája. A vattával bélelt munkaöltöny amúgy sem égett lánggal, csak akkor ugrott talpra, mikor a csendes izzású tűz már a bőrét perzselte. Ideges mozdulatokkal elrepegettem az ingem hátulját, havat csavartam a rongydarabokba, ezeket kis ideig a tűz fölé tartva megolvasztottam, így jutottam vizes ruhához, amit Bagai Gyula rohamosan hólyagosodó sebeire rakhattam. Hacsak egy pülanatra is, így enyhítettem fájdalmán. Micsoda szörnyű éjszaka volt ez: itt már nem időzhettünk tovább, a vizes ruha egy szemvillanásnyira talán jót tesz, de tudtam, hogy égési sebre ez nem lehet tartós orvosság. Ütra keltünk. Letértünk a Moszkvából északnyugatnak kanyarodó országútra és mentünk, mentünk, reméltük csak ráakadunk valami emberlakta helyre. Bagai Gyula járása egyre nehezült, belém kapaszkodó karja szorításán is éreztem, hogy minden lépéssel nő a fájdalma. Reszkettem még annak a gondolatától is, hogy emberek közelébe kerüljünk. Hiszen nem volt a birtokunkban egy szelet- nyi papír sem, ami igazolta volna kilétünket; más választásunk nem volt. Tudtam, ha valami módon nem sikerül segíteni szökevény társamon, könyörtelenül elpusztul: embereket, jószívű embereket kell találnunk. Sűrű, világtalan éjszakában botorkáltunk. Tőlünk jobbra sötéten húzódott az erdő széle, balra síkság indult messzire, a végtelen éjszakába nyúlva. Lábunk alatt sírva- nyikorogva recsegett a hó. A hó fehérsége megvilágított köröttünk egy kicsinyke kört, de azontúl semmi: csend és sötétség. Me- resztgettem én a szemem, hátha megcsillan előttünk valami fénypont és irányt vehetünk. Hiába, ahogy haladtunk, úgy lépdelt előttünk nyugatnak az éjszaka sötét fala is. Hajnalra fordulhatott az idő, mikor valahonnan messziről kutyaugatást lebbentett felénk a meg-megrezzenő pirkadati szél. Megálltunk: hallgattunk, s közben próbáltuk megállapítani a hangforrás irányát. A szél oldalba kapott bennünket, azaz délről fújt: lehet, hogy éppen az aznapi hóesés előhírnöke sietett segítségünkre. A szél irányát tudtuk már ugyan, dehát ez még nem mentette az életünket, csupán útbaigazított. Ha a hang irányába akartunk haladni, le kellett térnünk a járt útról és nekivágni az ismeretlen sötét mezőségnek. Nappal, egészséges állapotban talán jól esett volna ez a gázlás, de most megemésztette még azt a kevés maradék erőnket is. Gázoltunk egy sort, aztán vártuk a vonításba csapó ugatás ismétlődését. — Rosszat érez, akkor vonít ilyen borzasztóan a kutya — szemelte vontatottan a szavakat Bagai Gyula. Hangja reszke- téséből éreztem növekvő fájdalmát. Igyekezett ugyan tartani magát, de billegő, kacsázó léptei elárulták, hogy fogytán az ereje, nem bír sokáig gyalogolni lázasodó sebeivel. Egyre gyakrabban sürgette az erőt gyűjtő pihenőket: homlokáról verejték csordult, ilyenkor vállamhoz dőlt s görnyedt testtartással igyekezett kínját csillapítani. Ujjaimmal lágyan végigtapogattam az égett mell és hasrészeket, helyreigazítottam az átitatott ingdarabokat: vékonyfalú hólyagokat érintettem. Tudtam ez az állapot mozdulatlan fekvést kívánna, ilyenkor kínt okoz még egy rövidke lépés is. Lehajolni nem tudott, havat kért egyre türelmetlenebbül és egyre többet: adtam neki. Emlékeztem rá még az iskolai egészségtanból, hogy a víz nem csillapítja a forró test lázát: más választásom nem volt, nem válogathattam a gyógymódokban. Ügy hittem, ezekkel a megállókkal legalább látszólag rövidítem az utat: lázas ajkai valósággal falták a hólabdányi csomókat. Tovább mentünk. Egyik helyen vékony hótakaró alatt majdhogy az őszi szántás rögeit rúgta lábunk: máshol kötésig gázoltunk a fagyos tetejű hóban. Az időnként felhangzó vonítás vitt, csalt bennünket a nagy mezőség ismeretlen göröngyei és útjai felé. Ahogy letértünk az országútról, jócskán mentünk és keveset pihentünk: most már megfordult az arány. Bagai Gyula hosszúra nyújtotta a megállókat. Fájdalmasan nyögött és a továbbindulás első lépéseinél kis híjával orra bukott a hóban. Ritkult az éjszaka sötétje, amint rákaptunk egy szántalpaktól kitaposott útra. 497
