Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Szödi Viktor: A föld alatt
Sződi Viktor a föld alatt A csille, amit tolok, szokatlan formájú: a felső része hiányzik. Hét darab öt méter hosszú sín a vázra van helyezve. A föld nyomásától a talpfákon nyugvó sínek girbe-görbék lettek, hol túl szélesek, hol túl keskenyek, s a csille kicsi, de vaskos kerekei nehezen gurulnak, néha becsúsznak a sínpár közé. Nem kis megerőltetésbe kerül míg simára vergődünk velük. Ilyenkor munkatársam az öregedő bányász segítségemre van. Már harmadik napja dolgozunk együtt, de még mindig hideg és kimért irántam, — néha goromba is. Nyilván kellemetlen tapasztalatai lehetnek, ami a briqádosokat illeti, akik jönnek-mennek, de a földalatti munkához többnyire nem fűlik a foguk. Az öreg közéjük sorol engemet is: látom hideg és mogorva tekintetéből, meg abból is, hogy igen kevés szót pazarol rám. Nagy ívben az alacsony csille felé hajlok-görnyedek, — így tolom. Gyenge fényű, üvegburokkal fedett lámpámat a kocsi túlsó feléről messze kilógó sínek egyikére akasztottam, de így is keveset látok magam előtt. Az öreg, úgy tíz méternyire előttem lépked a lámpájával, utat nyit a sűrű és állott sötétségben. Néha lehajol s az útjából félre dobja a köveket és fadarabokat, amik hol felülről, hol oldalról potyognak. Ej be nagy itt a meleg! Ezer méter mélyen vagyunk. A Hlubina — ez a legmélyebb bánya a környéken. Az izzadság folyton csöpög rólam, egész meztelen felsőtestem fénylik, mintha híg és sötét olajjal lenne bekenve. Elhagyott, csendes akna. Itt már nem robbantanak, s a légkalapácsok szapora kattogása sem hallatszik: de metán-gáz bőven van: két és fél százaléknál ha tüzet fog, robban ... Ilyenkor nincs menekvés! A robbanásnál olvan nagy a forróság, hogy a vas is megolvad. Különben a mentánt naponta ötször, hatszor figyelik, mérik, ellenőrzik, s ha veszély fenyeget, az embereket tüstént kivonják. Végre elértük az akna száját. Lerakjuk a síneket, aztán visszaindulunk s félúton megpihenünk. Lihegve, fáradtan a földre heveredünk. így is nagy a meleg, s a levegő fullasztó. Oly aknákba, ahol a szenet fejtik, folyton friss levegő árad; de mondom, innét már kifogyott a szén, s a mi munkánk az, hogy minden használhatót „kimentsünk“. Elnehezülnek a szempilláim, de jó lenne most aludni!... Atva Isten!... Az öreg szilon zacskót húz elő; belenyúl s egy csipetnyi dohányt a szájába tesz. Nézem, ahogy mozgatja a száját, majdnem csámcsog. Most hirtelen felém pillant, mintha valamit mondani akarna, de mégsem. Most megfigyeltem, hogy melegebben nézett, mint tegnap. Halkan zúg a csend. Valahonnan messziről robbanás hallatszik, megremeg a levegő, s fülhártyám felfogja a kellemetlen nyomást. Kisvártatva megindulunk az akna mélye felé. Alig haladunk ötven métert, az öreg jelt ad a lámpával, hogy állítsam meg a csillét. 491
