Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Veres János: Zeherjei öregek
— Sokan voltunk — mondja az öreg. A vonat tetején is ültek. Le is verte néhányukat az alagút... Elnéz a kert felé, ahol virágban állnak a gyümölcsfák. — Rossz dolog a háború! Bizony rossz dolog. Nehéz emlékek felhőzik a homlokát. Térjünk más vágányra. — Valami régi nótát mondjon, Szabó bátyám. — Keveset tudok már. De azért elmondja a régi zeherjei nótát. Fenten száll a darumadár, nagyokat is kurjongat már, farkaiból, szárnyaiból szép tollakat hullajtgat; szedjed babám, szedjed, csárdás kalapom mellé tegyed, hogy engemet a csárdában arról megismerjenek. Mosoly ráncolja öreg arcát. — A kocsma régen is ott volt, ahol most van. Látta-e? Ül fájós lábával a napon s régi bálokra, régi ünnepekre, lakodalmakra gondol. — Hej, sokszor énekeltem a „Csicsónénak három jányát“... Pár napja lagziban volt, el akarta huzatni a nótáját, de nagy bosszúságára a prímás azt mondta, hogy nem ismeri a dalt. — Hej, ezek a mai zenészek! Régi betyárok felől érdeklődöm. — Igazi betyárt nem láttam. Az én időmben már csak kenyérbetyárok voltak. Göndör Jóska ... meg az öreg Gyurgyík ... — Gyurgyík bűbájos ember volt — mondja mosolyogva Szabó néni. — A leghamisabbj kutya is behúzta a farkát s arrább oldalgott, ha Gyurgyík ránézett. — Az való igaz, hogy a szomszéd udvarból elvitte a lószerszámot. A kutya nem is vakkantott. Pedig igen hamis kutya volt.. . Én is éppen ott ültem a konyhában ... A kenyérbetyárok csavargók voltak, erdők lakói, akik néha bejártak a faluba, főleg ennivalóért, ruháért. Ha más módon nem jutottak hozzá, elemelték. Beszélik, hogy az akkori csempészekkel is összeköttetésben állottak. Postás fordul az udvarba. Meghozta az „Üj Szót“. Ülök az udvaron két öreg emberrel. Hangjuk gyönge, hajuk ősz. Valahol a házakon túl az új szövetkezeti istálló piroslik, az úton leányok kerékpároznak, az imént jöttek meg városi műhelyükből. Erősek, vidámak. — Nem tudta a nótámat a cigány — mondja az öreg Szabó. Megcsóválja a fejét. Az udvart végigsöprik a lefelé haladó nap sugarai, de az öregre már ráhullt a ház nyúló árnyéka. A fák virághabosak, a csönd mély, mint a tengerek.
