Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött
Eva Malinová Ember az üveg mögött Ember az üveg mögött c. írásunk Stefan Műnk életének egy súlyos fejezete. Hőse egyike volt az üldözött százezreknek, az övéhez hasonló történeteket a szerzők azért vetnek papírra, hogy óvják saját kortársaikat az újabb veszedelemtől. A történet magvát a berlini moabiti fegyház volt politikai foglyának csaknem autentikus naplója alkotja. A napló egyike azoknak a dokumentumoknak, amelyek a világégés ellenére fennmaradtak az utókor számára. A közlés szempontjából egy különös dolog ragadta meg figyelmemet: a tompa ceruzaheggyel teleírt lapok sajátos módon vallottak a fasizmus borzalmairól. Egy politikai fogoly mély érzelmeiről tanúskodó naplója került a kezembe, s annyi emberi reménység és kétségbeesés, annyi szeretet és vágyakozás, annyi különös lázadás tárult föl előttem, hogy eddig szokatlan szempontból ítélhetem meg a fasizmus borzalmait. A könyv hősének két eszménye volt: egyik a szabadság, másik a nő. E kettőért élt, lelkesedett, mind a kettőért szenvedett s nem egyszer szinte halottaiból támadt fel. Az idő és a barbárok mindkettőtől megfosztották. A moabiti naplóban reményeit és vágyait rögzíti: talán visszanyerheti még, amit elvesztett. A csiszolatlan sorok lassan megfakulnak. Hűségesen adtam vissza őket, ahogy rájuk leltem egy kopottas, zöld füzetben. Talán mindennapi, egyhangú sorok, mint az a csaknem két esztendő, amit a fogoly a moabiti magánzárkában töltött. Ám egyszerűségükkel megrendítik az embert. Megpróbáltam megrajzolni a kezdő iniciálét és pontot tenni a mondat végére, hogy az olvasó megértse ezt a tragikus történetet, a százezrek egyikének tragédiáját. A hős sorsát attól a pillanattól kezdve kísérjük figyelemmel, mikor a németek eltaposták a köztársaság szabadságát, s magát a köztársaságot is feldarabolták. Az ember — ez a hős neve — színész volt, s mindig csak a színpadnak élt. Mikor a szennyes ár mindent elborított, tevékenyen bekapcsolódott az illegális mozgalomba. A németek leleplezték azt a háromtagú sejtet, amelybe ő is be volt szervezve. Akkor indult el szörnyű, halálos zarándokútjára. Elszakították őt az élettől, lázadó kezére bilincset vertek, elvették tőle Danát, az asszonyt, akit szeretett. A már mindenki számára ismert úton űzték őt — Böhm irodáján és a pankráci mozi-helyiségen át a Károly- börtönbe, — aztán Berlinbe a birodalmi vésztörvényszék elé, mely az össze- esküvési pereket tárgyalta, s újra szabadon engedték, hogy csalétekként használják fel, aztán megint a Pankrácra kerül. Valahogy egykedvűen tért ide vissza. Prágában a kopottas, zöld füzetet nem volt kinek elolvasni. Az ember két évig élt egy eszményi álomnak s ez az álom végül a szemébe nevetett... Parikrácról a terezíni kis erődbe hurcolták, ahol érdekes és különös körülmények között érte meg a háború végét. A felszabadító hadsereg bevonulása után felkelt a nap, s vele új boldogságra virradt. S ezért — bár sebzett szívvel — érdemes tovább élni. A naplóból három részletet közlünk. Komor áprilisi nap volt; a város szíve valahogy szabálytalanul lüktetett. Szürke és fekete, fekete és szürke színek borították el utcáit, szél süvöltözött, és nehéz hó nyomta a háztetőket, ezernyi kéz titkon ökölbe szorult, a tereket kimondhatatlanul fagyos hangulat dermesztette. A kövezet megdübörgött a szürke menetoszlopok lépte alatt; ők hozták a gyűlölt zászlót és vele ezt a fagyos hangulatot. Az ember ott a kávéházi ablak mögött érezte nyomasztó hatását, ránehezedett, mint a többi százezerre. Mindez fölülmúlta erejét, s fojtogató érzése támadt, mintha keserű, könnyekkel teli serleget ürített volna: a könnyeket ott érezte a torkában. Egyre dübörgött a menetoszlopok egyhangú lépte, mintha sose akarna végeszakadni, dob perdült, síp szólt, vonult, hömpölygött a 481
