Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött

szürke-fekete, beláthatatlan áradat. A Vencel- tér a Juliš kávéház párás ablakán át valószínűtlennek tűnt — az esőcseppek görbe tükrében önön lényegének szörnyű, mégis igaz karikatúrája volt.

Prag, Wenzelplatz, 1939.

— Fizetek, kérem. Egy feketém volt...

Jarko már nem jön el. Künn az utcákon

nagy a tolongás. Az nap este, mielőtt ki- hünytak volna a nézőtér lámpái, ott álltak reszketve a kulisszák mögött. Egyikük sem szólt; erőt gyűjtöttek, hogy mire kilépnek a rivalda fénybe, színész módra kacagni tudjanak ... változó, zilált érzések forgataga rohanta meg . . Dana reggel sírt. Mikor felébresztettem, nem akarta elmondani, mit álmodott. Valami rosszat. Szegénykém.. . Érezte, hogy belül mosolyog. Sötétség, függöny, zene. A nézőtér félig üres. Vége. Most már mindig így lesz! Istenem, hiszen ez nem élet. Élet, te nagyszerű, te gyönyörű élet, hogy szerettünk ...

Az új rend szinte pillanatok alatt életbe lépett. Elrendelem, megtiltom, nincs fellebbezés, te cseh disznó, vörös kutya ... Meg kellett szokni ezt a keserű, mindennapi kenyeret. Azokban a napokban folyvást ügy érezte, hogy szédül a feje . .. őrülten forgott vele a világ. Ma például Danát, az ö kis Danáját eltiltották a színpadtól. Letörlik nevét az ezüst vászonról. Érezte, megsértették, megalázták és megtaposták. Érezte, mindenkit megtaposnak, aki szerette az életet, mindenkit, aki szerette és azt akarta, hogy szebb legyen. Ilyesmit még sose érzett, talán nem is vér folyik az ereiben, lázadás és gyűlölet hatotta át egész háborgó lényét. Százak, ezrek voltunk, megszámlálhatatlan sokaság.

A tejüvegen világosan áttetsző rés támadt.

Délután kisütött a nap, bágyadt, fehér napsütés volt. Jarkóval a Juliš kávéházban üldögéltünk.

— Mitévők legyünk, te ember. Valamit mégis csak tenni kellene? — szólt váratlanul Jarko Kérdésében valami firtató szándék rejlett, mintha készült volna valamire.

— Igen. — Dana, Dana ... a vér elfogyott ereimből, csak a lázadás és a gyűlölet maradt ... Az az „igen“ mechanikusan hangzott el, mintha semmilyn gondolat se rejtőzött volna mögötte.

Mindenki tenni akart valamit. Mindenki, aki gyűlöli őket. Mindenki, aki illegalitásba kényszerült ... Jarko hangja közvetlen közelemben, különös hangsúllyal csendült.

Azt hiszem, egy pillanatra elsötétült szemem előtt a világ. Aztán színes plakátok villantak előttem.

... A színház ... Jaroslav Sadílek rendezésében színre hozza. Hallottam a hangját „még egyszer, fiúk, még egyszer . . .“ Jarko, te régi, kedves jóbarát . .. Magamhoz tértem.

— Jarko, hogyan is gondolod, mit kellene tennem? Hisz tudod, gyűlölöm őket én is. —

Az asztalnál megállt a föpincér. Valami újságot tett elénk. Lassan s egészen értelmetlenül valami ilyesmit mondott:

— Odakint szép az idő, kérem. — Jól ismert, gyors lépteivel a szomszédos asztalhoz sietett. Csodálkozva a feketébe öltözött ember után bámultam, éveken át ő szolgálta fel nekem a kávét, s azt hittem, ismerem. Jarko megértette pillantásomat és elmosolyodott.

— Gyűlöli őket.

Aztán figyelmesen hallgattam Jarkót. Az illegális sejtről beszélt, amelynek ő is tagja. Beszélt a művész küldetéséről ezekben az átkozott időkben, a szabadságról és annak értékéről s még sok mindenről.

— Hiszem, hogy velünk tartsz, — szólt végül is egész nyíltan. Mi mást tehetnék? Világosan, érthetően hallottam a saját hangomat. Hirtelen a nyugalom és lelki egyensúly érzése fogott el. Ezt az érzést jól ismertem. A teljes érettség, vagy valami hasonlónak a tudata töltött el.

Jarko szeme elégedetten csillogott. Akkor érzünk ilyen megelégedést, ha nem csalatkozunk embertársunkban. Sose felejtem el a szemét.

— Főúr fizetünk!

Június 20-án megnyílt cellám ajtaja és Dr. Preissner vizsgálóbíró irodájába vezettek. Vele szemben az íróasztalánál foglaltam helyet. Tisztességes benyomást tett rám. Jó megjelenésű, kissé őszülő negyven éves férfi volt — a színész szemével nézve valóságos bonviván. Szürke koverkotból szabott ruhát viselt, van nekem is ilyen odahaza, csak zöld nyakkendője ejtett mérhetetlen zavarba.. . „Beschuldigte“-nek szólított. Aznap „nem értettük meg“ egymást.

Igaz. Igaz. „Nem értettük“ meg egymást.

— Hallja-e, vádlott, nem vall valami egyenes jellemre ez a magából áradó förtelmes szag, — így szólt hozzám a vizsgáló bíró.

— Bíró úr, kérem, nincs semmi kétségem afelől, hogyha magát dugnák be egy nemrég ciánozott kétszer két méteres helyiségbe, maga se lenne valami nagy rendben. A bíró szeme résekké szűkült, tekintete két éles tőr gyanánt meredt felém.

Hirtelen észretértem. Én a cseh disznó, a kommunista eb, hozzá hasonlítottam magamat az Übermensch őfelségéhez. Minden további szóváltás nélkül is éreztem, hogy ennél a kisistennél veszett ügyem van.

Visszaküldött a cellába, hogy aludjak egyet a „dologra“ és gondoljam meg a „dolgot“. Június 21-én, szombaton aláírtam a jegyzőkönyvet. Megkaptam a magam „Haftbefehl“- jét, egy piros, kis cédulát, erről olvastam le, mivel vádolnak tulajdonképpen. Egy szűnni nem akaró idegrohamot kaptam s alig tudtam megnyugodni.

482