Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)
a falak tövében, valószínűleg jobban szerettek volna élni a hazáért, és ehhez nem is kellett volna ilyen messzire jönniük. Lovag Súlyom százados úr azonban nem volt ott, s így Tivadar nem közölhette vele ezt az egyszerű felismerést, lovag Súlyom százados úr otthon maradt, mert ha ő is eljött volna, ugyan ki búcsúztatta volna lendületes, szép szavakkal a további menetszázadokat? Tivadar menni készült. Nem, Kóré László, tartalékos, hajdani ifjúmunkás nem volt a sebesültek között, bár ennek nem volt túlsók jelentősége — ma vagy holnap, nem mindegy? A hajdani sekrestyébe vezető ajtó előtt azonban ebben a pillanatban mozgás támadt, és Tivadar visszafordult. Az ajtót szélesre tárták, két sebesültvivő óvatos lassúsággal emelt át rajta egy hord- ágyat. A hordágyat durva, fehér lepedővel takarták le, alatta ernyedten rajzolódtak ki egy test körvonalai. A lepedő szélén vércseppek piroslottak, és a szabadon hagyott, csukott szemű, halotti sápadt arcban Tivadar felismerte a lövészek hadnagyát. ... nem vagyunk a laktanyában ... kihallgatásra megy ... ne feleseljen ... hadbíróság ... zakatoltak Tivadar agyában az örökre elnémult szavak, de mikor odabent a pópa hajdani szobájában óvatosan a földre helyezték a hordágyat, a hadnagy felnyitotta a szemét. Tivadar föléje hajolt, szeretett volna valami bátorítót suttogni, valamit, amit ilyenkor szokás. De mikor a hadnagy tétova pillantása összeakadt az övével, váratlanul kitisztult, az előbb még megtört fényű szemben felvillant a felismerés szikrája, az elkínzott arc gőgös és zárkózott lett. Tivadar felegyenesedett. A szobán egy idegen főhadnagy sietett át. Egyenesen a hadnagyhoz tartott, fölébe hajolt. Tivadar látta, mint vonaglanak meg a hadnagy erőtlen ajkai, miközben szigorú, ellenséges tekintetét nem veszi le Tivadar arcáról. Az ajkak némán mozogtak, közölni akartak valamit a főhadnaggyal, amit a főhadnagy nem értett meg. De Tivadar megértette. Elfordult, meghúzta a sisakja álladzóját, és az emberei után sietett. Lassan bealkonyodott. Az ágyúdörgés zaja időnkint közelebb jött, olyan volt, mintha egy szeszélyes tenger önhatalmúlag szabta volna meg dagálya irányát, s a romboló, tajtékos áradat már ott dübörögne a ronggyá tépett part előtt. Az emberek ilyenkor riadtan ugráltak széjjel, de a belövések sugara nagyjából nem változott, és az egyes hullámok ritka szüneteiben újra szállingózni kezdtek a sebesült és menekülő lövészek a temető felől. Akadtak köztük, akik valami kiszámíthatatlan csoda folytán el is érték a por és füst szennyes fellegébe burkolt falut, s ezek aztán lihegve, dadogva, süketen, és bőszen a rémülettől elmondták, mi történt a lövészekkel. Támadásról szó sem volt. Oda- átról egyszerűen belőtték a temetőt, méghozzá olyan alapos tervszerűséggel, mintha csak hadgyakorlaton lennének: először a visszavonulás útját lőtték be, a szó szoros értelmében körbe lőtték őket, bezárták őket egy áthatolhatatlan, gylikos gyűrűbe, csak aztán nyitották meg a tüzet a fejük fölött is. Honnan és mikor vonultatták fel az aknavetőket, gépágyúkat, Sztálin-orgo- nákat, nem tudta, nem látta senki sem. Odaát, az erdőszélen már nem az a néhány tehetetlen alak lézeng, akire a lövészek még néhány órája céllövő versenyeket rendeztek, hanem remekül fedezett géppuskások és golyószórósok, a - szájuk sarkában cigaretta fityeg, és hátborzongató pontossággal lövik a menekülőket, de halvány jelét sem mutatják annak, mintha közelebb akarnának jönni. — Talán majd éjszaka — jegyezte meg sötéten egy beesett szemű őrvezető, miközben dühösen a porba rázta az ujjai hegyéről alágördülő vércseppeket. A csuklója fölött sebesült meg, s a sebtében fölcsavart kötés alól vékony kis erekben szivárgott a vér. — Megyek a kötözőre — mondta bizonytalan hangon, s újra a porba rázta az apró vércseppeket. Valaki rekedten fölnevetett a háta mögött; — Téged várnak ott! Maflakatona! Támadás előtt, egy ilyen koszos karcolással! — Nem lesz támadás — perdült meg az ember olyan hevesen, hogy a testéből áradó verejtékszag egy pillanatra tovasodorta a többiek mosdatlan testének kipárolgásából, a vastagon zsírozott kincstári bakancsok bűzéből, a por és a füst csípős szagából összeállt, sűrű keveréket. — Nem lesz támadás. Talán majd éjszaka — ragaszkodott makacsul nem egészen ésszerűtlen jóslatához, aztán hirtelen támadt rosszindulattal tette hozzá: — Hiszen nem kell sietniük, az utat már tisztára seperték maguk előtt... A hangra Tivadar felpillantott, de az őrvezető félreértette a pillantását, és kihívóan fordult feléje: