Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)
— A hadapród úr nem volt ott, de én ott voltam! Olyan tisztára seperték az utat — Valaki megragadta a karját és megrázta. A bádoggyűjteményes szakaszvezető volt, s az őrvezető feljajdult, mert a szakaszvezető éppen a sebesült karját markolta meg. — Eressze el azt az embert — szólt rá Tivadar, s maga is meglepődött a hangja nyerseségétől. Az emberek meglepetten pillantottak rá, a szakaszvezető sértődötten eresztette el az őrvezető karját. A kínos csöndet az előbbi rekedt hang suttogása törte meg, s Tivadar csak most ismert rá benne a tizedes hangjára: — Látod, milyen ló vagy! A hadapród úr igenis ott volt. Az egész rajunkat ő hozta ki a tűzből... Akkor, mikor a hadnagy úr elesett... Vagyishogy nem az egész rajt, mert az egyik újonc ott maradt. De arról sem a hadapród úr tehetett... — A többit már nem hallotta, mert az emberek arcát kezdte elmosni az egyre sűrűsödő sötétség, s ettől újra a várható éjszakai támadás jutott az eszébe. Arra gondolt, mit tenne ilyen esetben egy józan, megfontolt hadvezetőség. Mit? Áthajszolná az erősítést a temetőig? Harckocsik nélkül? Ágyúk nélkül ? Hova lett mögülük a tüzérség ? Hol vannak a németek? A rettenthetetlen sváb szövetségesek, hol? Hol vannak a tisztek, hol a hadosztály? Ki ad ki már végre egy ésszerű parancsot? Mire teljesen besötétedett, megjött a parancs. Mag,a az ezredes közölte az egybegyűlt tisztekkel: a szakácsok vacsorát osztanak, ezenkívül minden ember számára két napi hideg élelmet, és utána nyomban kiürítik a falut. A helyzet további tisztázásáig — tette hozzá az ezredes, és szaporán pislogott. — A helyzet további tisztázásáig — gondolta Tivadar fanyarul, és a szeme előtt öklömnyi betűkkel jelentek meg az otthoni lapok hangzatos haditudósításai: „Hős katonáink a keleti front egyes térségeiben a helyzet további tisztázásáig tervszerű hadmozdulatokkal elszakadtak az ellenségtől...“ Hős katonáink a keleti fronton... Barbusse és Remarque háborús regényeire gondolt, és elkeseredetten kiköpött. A front — a front hősi, nagyszerű valami volt Tivadar képzeletében, gránáttölcsérekkel és futóárkokkal, zord és mégis meghitt fedezékekkel, lelkes és fergeteges rohamokkal, utolsó leheletükkel győzelmet hörgő hősi halottakkal és ünnepélyes, fehér kötésekbe bugyolált, sápadt sebesültekkel. Igen, valamilyen formában mindez megvolt. De mégis valamilyen lényegesen más formában. A hősiességek nagyszerű történések nagyszerű pillanataiban születtek meg, de a nagyszerű pillanatok közeit súlyos és üres, bárgyú és terhes, tespedt és nyomott, elégedetlen és nyűgös órák és napok és hetek töltötték ki, amelyek során erőltetett menetelések, silány levesek, testre tapadó izzadtság és piszok, pihenés nélküli éjszakák, tetvek, férgek, hasmenés, feltört sarkak, bűz és mocsok ölték meg a hősiességet és az embert. A kápolna údvarán heverő holtak szemének dermedt szivárványán Tivadar hasztalanul kereste a hősiesség visszfényét, kapcamosás és ételhordás száraz, mindennapi eseményeit találta ott, és ez megdöbbentette. Aztán a lövészek hadnagyának szemére gondolt, és megrázkódott, a kis újonc megránduló testére gondolt, és ellágyult. Megértette, hogy van a priori és a posteriori hősiesség, talán post priori hősiesség is van, de abszolút hősiesség nincs. A hősiesség megszűnik, ha a láb negyvennyolc órát dagad a bakancsban, és megszűnik akkor is, ha kilövik az élelemszállítókat. Az emberek — a helyzet további tisztázásáig — fásultan, nehéz léptekkel megindultak visszafelé az úton. Egészben véve azért nem volt panaszra okuk, sőt: hiszen újabb órákra, esetleg napokra maguk mögött hagyhatták a hirtelen halál patétikus, de lényegében nem kívánatos megváltását, az alattomos repeszdarabokat, a jeges sü- vítéssel pásztázó acélkúpokat, az éles fütyüléssel portyázó lövedékeket, a roncsoló, tépő, zúzó, húst, csontot és ereket felszaggató sebhalált. Tivadar ott ballagott az emberei között és gyomorégése volt, amit hajlandó volt a lezajlott órák élményeinek betudni. A tizedes időközben elmesélte a zászlós előtt, milyen hősiesen hozta ki Tivadar a rajt a tűzből, a zászlós lelkesen tovább adta a hallottakat a hadnagynak, aztán ketten egyöntetűen abban megállapodtak, hogy Tivadar valóban hősiesen viselkedett, és felterjesztik kitüntetésre. Tivadar ezért nyomban az út elején leszakadt tőlük, ami a nagy loholásban nem is volt nagyon nehéz. Gyomorégés. Ezenkívül az orrcsontja is fájt, ott, ahol a szétlőtt házból kipattant tégladarab orrba vágta, ez azonban nem volt hősies, inkább kellemetlen. Előtte egy kis bajuszos