Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)

— A hadapród úr nem volt ott, de én ott voltam! Olyan tisztára seperték az utat — Valaki megragadta a karját és megrázta. A bádoggyűjteményes szakaszvezető volt, s az őrvezető feljajdult, mert a szakasz­vezető éppen a sebesült karját markolta meg. — Eressze el azt az embert — szólt rá Tivadar, s maga is meglepődött a hangja nyerseségétől. Az emberek meglepetten pillantottak rá, a szakaszvezető sértődötten eresztette el az őrvezető karját. A kínos csöndet az előbbi rekedt hang suttogása törte meg, s Tivadar csak most ismert rá benne a tizedes hangjára: — Látod, milyen ló vagy! A hadapród úr igenis ott volt. Az egész rajunkat ő hozta ki a tűzből... Akkor, mikor a hadnagy úr elesett... Vagyishogy nem az egész rajt, mert az egyik újonc ott maradt. De arról sem a hadapród úr tehetett... — A többit már nem hallotta, mert az emberek arcát kezdte elmosni az egyre sűrűsödő sötétség, s ettől újra a várható éjszakai támadás jutott az eszébe. Arra gondolt, mit tenne ilyen esetben egy józan, megfontolt had­vezetőség. Mit? Áthajszolná az erősítést a temetőig? Harckocsik nélkül? Ágyúk nélkül ? Hova lett mögülük a tüzérség ? Hol vannak a németek? A rettenthetetlen sváb szövetségesek, hol? Hol vannak a tisztek, hol a hadosztály? Ki ad ki már végre egy ésszerű parancsot? Mire teljesen besötétedett, megjött a parancs. Mag,a az ezredes közölte az egy­begyűlt tisztekkel: a szakácsok vacsorát osztanak, ezenkívül minden ember szá­mára két napi hideg élelmet, és utána nyomban kiürítik a falut. A helyzet to­vábbi tisztázásáig — tette hozzá az ezre­des, és szaporán pislogott. — A helyzet további tisztázásáig — gondolta Tivadar fanyarul, és a szeme előtt öklömnyi betűkkel jelentek meg az ott­honi lapok hangzatos haditudósításai: „Hős katonáink a keleti front egyes térségeiben a helyzet további tisztázásáig tervszerű hadmozdulatokkal elszakadtak az ellen­ségtől...“ Hős katonáink a keleti fronton... Barbusse és Remarque háborús regényeire gondolt, és elkeseredetten kiköpött. A front — a front hősi, nagyszerű valami volt Tivadar képzeletében, gránáttölcsérekkel és futóárkokkal, zord és mégis meghitt fede­zékekkel, lelkes és fergeteges rohamokkal, utolsó leheletükkel győzelmet hörgő hősi halottakkal és ünnepélyes, fehér kötésekbe bugyolált, sápadt sebesültekkel. Igen, va­lamilyen formában mindez megvolt. De mégis valamilyen lényegesen más formá­ban. A hősiességek nagyszerű történések nagyszerű pillanataiban születtek meg, de a nagyszerű pillanatok közeit súlyos és üres, bárgyú és terhes, tespedt és nyomott, elégedetlen és nyűgös órák és napok és hetek töltötték ki, amelyek során erőlte­tett menetelések, silány levesek, testre ta­padó izzadtság és piszok, pihenés nélküli éjszakák, tetvek, férgek, hasmenés, feltört sarkak, bűz és mocsok ölték meg a hősies­séget és az embert. A kápolna údvarán heverő holtak szemének dermedt szivár­ványán Tivadar hasztalanul kereste a hő­siesség visszfényét, kapcamosás és étel­hordás száraz, mindennapi eseményeit találta ott, és ez megdöbbentette. Aztán a lövészek hadnagyának szemére gondolt, és megrázkódott, a kis újonc megránduló testére gondolt, és ellágyult. Megértette, hogy van a priori és a posteriori hősiesség, talán post priori hősiesség is van, de ab­szolút hősiesség nincs. A hősiesség meg­szűnik, ha a láb negyvennyolc órát dagad a bakancsban, és megszűnik akkor is, ha kilövik az élelemszállítókat. Az emberek — a helyzet további tisztá­zásáig — fásultan, nehéz léptekkel meg­indultak visszafelé az úton. Egészben véve azért nem volt panaszra okuk, sőt: hiszen újabb órákra, esetleg napokra maguk mö­gött hagyhatták a hirtelen halál patétikus, de lényegében nem kívánatos megváltását, az alattomos repeszdarabokat, a jeges sü- vítéssel pásztázó acélkúpokat, az éles fü­tyüléssel portyázó lövedékeket, a roncsoló, tépő, zúzó, húst, csontot és ereket fel­szaggató sebhalált. Tivadar ott ballagott az emberei között és gyomorégése volt, amit hajlandó volt a lezajlott órák élményeinek betudni. A ti­zedes időközben elmesélte a zászlós előtt, milyen hősiesen hozta ki Tivadar a rajt a tűzből, a zászlós lelkesen tovább adta a hallottakat a hadnagynak, aztán ketten egyöntetűen abban megállapodtak, hogy Tivadar valóban hősiesen viselkedett, és felterjesztik kitüntetésre. Tivadar ezért nyomban az út elején leszakadt tőlük, ami a nagy loholásban nem is volt nagyon ne­héz. Gyomorégés. Ezenkívül az orrcsontja is fájt, ott, ahol a szétlőtt házból kipattant tégladarab orrba vágta, ez azonban nem volt hősies, inkább kellemetlen. Előtte egy kis bajuszos

Next

/
Oldalképek
Tartalom