Irodalmi Szemle, 1962
1962/4 - Veres János: Három vers
gyötrő szerelem 1. Igéző voltál: fényben lengő fekete nádszál, könnyű gondolat szárnyán zengő réteken jártál, homlokod körül füst-szál s búzakék derű rezgeti, ádáz nappalok súlyát büszkén félrevetetted; zúgó zaja a háznak dallá válhatott volna, szegény szívemet vinni sűrű csillag-habokba, ahol a vágyak, melyek itt lenn halódó árnyak, újból erőre kapnak, elszánt glédába állnak. Hattyúk lettek a füstök, csípőd illatos vár volt, beteg sejtelmem kürtje már-már égre-kiáltott: meleg otthonom ott lesz, ahol te veted ágyad, lényed húsomba gyűjtöm, s többé semmi sem árthat álmok, parádés képek mind, mind szemedbe férnek, pótlója leszek annak, amiért hiába élek. S ész sírt: látomás pírját fojtsam a zsibongásba, szemem ne rózsás orcád — pohár fenekét lássa. Tőlem, a kifosztottál mit se kapnál cserébe, ködök prédája lenne fiatalságod érce. Nem bír felnőni hozzád az, ki ennyire fáradt, s üszkös romjaim közé téged is lehúználak. 2. Ó, ha láthatnád, — felém leng a szőke diákkor, s régi terveim hada, nézd csak, micsoda tábor! Toldi Miklóssal ettem akkor én közös tálból, lányok serege szédült nótánk vad viharától, vívtam Kinizsi Pállal, háltam Vidróczki ágyán, vérem tisztábban pezsgett híres virtusuk láttán, — fújnak sáfrányszín mének, körmük porondon dobban, szívéig reszket a vén föld,
