Irodalmi Szemle, 1962

1962/4 - Veres János: Három vers

Veres János

Tudom, hasztalan bújnék görcsös önámításba, vége a dicsó nyárnak, fejemet hópor várja; tűnő tavaszok lángját hiába hívnád immár, békanyál-ölben nyugvó kagyló a híres kincstár. Elvetett torzkép vagyok, hibás anyagból vésett;

s rést üt mégis a felhőn halk nevetésed.

menny se rázhatná jobban, borszín lobogók úsznak, felhőt nyaldos a selymük, nyílnak arannyal áttört szoknyák, mint fehér szegfűk. Sólymok útja volt utam, őrzőm ciprusok zöldje, onnan zuhantam ide, ebbe a baljós völgybe.

3.

Sűrű borzalom-erdő tüskés ösvénye küldött, úszó hajadba gally nyúlt, csaltak ördögi kürtök. Belek a tálban, könnyek, — tested viharok várták, csontig zaklattak, csontig éter s halálos párák, — s látod, csúcson vagy végre, végre partra találtál, nevetsz, gyönyörű lettél, erős, fekete nádszál. Bennem árvaság várna, arra nem ítélhetlek, maradj növekvő tűznek, hívnak mámoros estek, indulj egyedül, indulj széles csillag-hazába, eredj, ne érjen soha mérges mocsarak gáza, röpülj magasabb csúcsra szárnyas, virágos bárkán, engem jéghideg csönd vár, az lesz a mátkám.

Hogy már kenyerem, vizem, fűvé, harmattá válók, anyám emberré rontott, s szétvert éjszívű átok, szél zúg, Beethoven forrong, énem szalmaszál tartja, zaklat, zuhog a zene, nógat halálos marsra, tüzek, víg murik fia, aj, hát erre jutottam, gyenge, lágyinú lettem, szívem reszketve moccan; burkold utolsó hitem enyhe, balzsamos gyolcsba: üzend, kiáltsd, hogy veled teljes lehettem volna, — s váljon márvánnyá hangod, eredj, várnak a fények, gerlék, bárányok hívnak, szépek, vattafehérek, kezem ne érje tested: öltözz violás lángba, maradj legenda, kedves, sorsom tűz-koronája.

347