Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - FIGYELŐ - Käfer István: Sziklay László: A szlovák irodalom története
torikusabb formában mint a SLI-ben és a DSL-ben —, hanem széles áttekintést is a korszak modern értelmezéséről, átsugárzásáról a későbbi korok szellemi-politikai életébe és irodalmába. Ezt a feladatot csak részben oldja meg a SLI és teljesen hiányzik a DSL-ból, ami a kötet rendeltetését figyelembe véve, komoly hiba. Sziklay nem elégszik meg a történelmi és irodalmi események bemutatásával, hanem már itt az első fejezetben megkezdi a kapcsolattörténeti vonatkozások tárgyalásait (A Morva Birodalom magyar vonatkozásai), amivel otthonosabbá teszi az egyébként idegen légkört a magyar olvasó számára. Bátran és részletesen elemzi a szlovák Ciril- és Metód hagyományt, megállapítva, hogy a Nagymorva Birodalom is vita tárgya volt a szlovák és a magyar burzsoázia között, de „pontos ismeretük nélkül... a nacionalista ellentétek felszámolása sem következhet be". (39—40. old.) Sziklay első kötetében rendkívül csekély a középkori anyag is, a szlovák szellemi fejlődés alapjait a protestantizmusban látja. Ez az álláspontja nem változott az SZ-ben sem. Bedolgozta könyvébe a húsz esztendő alatt a középkorról szerzett ismereteit és a fejezetet ismét a magyar-szlovák együttélés, a közös haza gondolatának bizonyítására használja fel — joggal és helyesen. Ez annál is könnyebb, mert a magyarországi legendák például mindkét nemzeti irodalomban szerepelnek. Nem kutatja a legendák szerzőinek anyanyelvét, származását, hanem Maurus püspök művét például a magyar és a szlovák táj szoros érintkezésének tartja. Mišianikéval együttes álláspontja szerint „közös kultúrkincsünk ez s éppen ezért bennük nemcsak a magunk múlt- is tiszteljük." (44. old.) Igen érdekes Sziklay fejtegetése a legenda- és krónikairodalomról, amelyben kiemeli, hogy a nemzeti nyelvű irodalom gyökerei itt is megtalálhatók. Talán éppen ezért is nem emlékszik meg fejezetei végén a SLI-hez hasonlóan a népköltészet szerepéről. Sziklaynak ezt a megoldását csak fenntartással helyeselhetjük. Az igaz, hogy a középkori népköltészetet ma már tudományosan is nehéz bemutatni eredeti formájában és ebből a szempontból a SLI sem mutat fel különösebb eredményeket, de az ősi nép- költészet teljes figyelmen kívül hagyása — legalább is vitatható. Sziklay könyvének vezérfonala a kapcsolattörténet hangsúlyozása, a tudományos-informatív részeket állandóan ez kapcsolja össze. A legendairodalom tárgyalásáról így tér át a nemzeti nyelvű írásbeliség kialakulására: „A további fejlődés vizsgálatánál föltétlenül szem előtt kell tartanunk a közös indulásnak, az együttélésnek és keveredésnek ... tényét. Mennyiben maradt meg a nyoma a későbbi századok folyamán?“ (44. old.) Sziklay a humanizmussal és a reformációval foglalkozó fejezetének érdekes, sokat vitatott problémája a nemzeti nyelv kérdése. A cseh nyelv elterjedését és szlovák irodalmi nyelvvé válását több oldalról bemutatva hű, objektív képet ad a XIV—XV. századi fejlődésről. A huszitizmusról nem beszél Sziklay, mert a huszita tanok szerinte nem hatottak a szlovákságra, a bibličtinát pedig önálló szlovák fejlődést szolgáló irodalmi nyelvnek nevezi. Szerzőnk első szlovák irodalomtörténetéhez képest mostani kötete óriási különbséget jelent mind minőségi, mind mennyiségi szempontból. Az Sz-ben látszik a korszak fékező ereje és a részletkutatások hiánya, -amíg az SZ-ben korunk irodalomtörténetének minden jelentősebb eredménye szerepel. Sziklay első kötetében mindössze két fejezetben tárgyalja a régi szlovák irodalmat — és csak vallási szempontból differenciálva protestáns és katolikus irodalomra osztja. A szerzőnek alapjában ma sem változott a véleménye2, ám saját kutatásainak és a tudomány legújabb eredményeinek felhasználása megfelelő arányt hoz létre a vallásos és a világi költészet között. Gondolunk itt különösen a his- tóriás énekekről szóló fejezetre, Sziklay a magyar-szlovák kapcsolattörténet szemszögéből értékeli az énekeket és ment mindenféle erőszakos kisajátítástól, illetve egy-egy vers hovatartozásának firtatásától. Könyvének talán ez a fejezete dokumentálja a legjobban a közös múltat. Az énekek szerzői és stilus - kérdései cím alatt érdekes fejtegetésekbe bocsátkozik, nem az addigi eredményeket összefoglaló jelleggel, hanem inkább megjelölve az újabb kutatások irányát. A históriás énekekről nyújtott áttekintés sikerültebbnek mondható, mint a SLI-ben kibontakozó kép. az egykorú magyar irodalommal való összehasonlítás mindenképpen fokozza objektivitását — értékét. Sziklay kötetének kiadási éve miatt is előnyben van a SLI-gyel szemben, mert már feldolgozhatta a Mišianik-fôlfedezte Fancsali Joób Kódex anyagát, míg a SLI éppen a felfedezés évében hagyta el a nyomdát, pedig a Kódex tartalmának „.. . a szlovák irodalom- történet szempontjából még nagyobb a jelentősége, mert döntő változást hoz a korszak összképébe.“ (89. old.) Beniczky Pétert kissé egyoldalúan vagy inkább elnagyolva Balassi-epigonnak nevezi Sziklay, mintegy indokolva, hogy a humanizmust és a reformációt tárgyaló fejezetben foglalkozik a költővel. A Beniczky-probléma sokkal összetettebb és kevés ok van arra, hogy elszakítsuk a barokktól még akkor sem, ha Selecký egyénisége jobban illik a barokkképbe, mint Beniczky. Beniczkyt már a magyarországi korai barokkban kell látnunk Esz- terházy, Koháry és Gyöngyösi mellett, mint a Pázmánytól kiinduló egészséges barokk-ág haladó egyéniségét.3) Megjegyzésünk nem marasztalja el a szerzőt, mert Klaniczay tanulmánya 1960 második felében jelent meg, amikor a kézikönyv munkálatai már nagyjából befejeződtek. Hasonló hiányosság a barokk tárgyalásánál is előfordul Pázmány szlovák vonatkozásaival kapcsolatban.4) 330
