Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - FIGYELŐ - Käfer István: Sziklay László: A szlovák irodalom története
Az ellenreformáció korának tárgyalásánál bizonyos aránytalanságot tapasztalunk éppen az ellenreformáció rovására. A tulajdonképpeni ellenreformáció alig több, mint három oldalon szerepel és csak később a fejezet végén kerül említésre a protestáns irodalom, az evangélikus iskolák kulturális élete, Pilárik és a népi énekek, betyármondák stb. tárgyalása után Paschával és Gavlovičcsal kapcsolatban. Az is zavaró ennél a korszaknál, hogy inkább az időrendi, mint az irodalmi irányzatok szerinti korszakolás módszerét alkalmazza Sziklay. Wallaszky Pál például ugyanúgy az ellenreformáció korában szerepel, mint Pázmány — és most ismétlésbe bocsátkozunk — de Be- niczkyvel nem találkozunk e fejezet lapjain. Ez persze nemcsak Sziklay könyvével van így, hanem komoly korszakolási problémákkal küzd a SLI és a DSL is, sőt önálló cikkek is foglalkoznak ezzel a kérdéssel.5) A szerző ebben a fejezetben sem tér el eszmei célkitűzésétől, a magyar-szlovák barátság propagálásától, nagyszerű példáját adva, hogy a tudomány mennyire nem öncélú, hanem, segítségével népeink mai kapcsolatait tölthetjük meg a hagyományok mindig értékes és hatásos tartalmával. (Kuruc-költészet, Krman Dániel, Bél Mátyás stb.). Ezzel a fejezettel zárul a 158-ik oldalon a tulajdonképpeni régi szlovák irodalom története.6) Objektív tudományos, de nem öncélú képet kap a magyar olvasó a szlovák és részben a magyar irodalomnak erről a korszakáról, amely még mentes mindenféle haladó és reakciós nacionalizmustól. Olyan korszak ez, amikor a két irodalmat bizonyos mértékben azonos hungarus (uhorský) gyökérből táplálkozó művészi megnyilvánulásnak tarthatjuk. A különbség közöttük elsősorban nyelvi, sőt sokszor — a latin nyelvű munkák esetében — az sem. _ Nem hallgathatjuk el, hogy Sziklay könyvének ez a fejezete minden erénye és eredménye ellenére mutatja: igen sok tennivaló van még a régi irodalom kutatása terén. A következő fejezet már a szlovák nemzeti ébredés korszakáról szól a XVIII., XIX. század fordulóján. Tömörség, tudományosság, őszinte barátság jellemzi ezt a részt, amely — szerintünk — az egész könyv legjobban sikerült fejezete. Számos megállapítása új szempontot jelent a szlovák irodalomtörténet számára, de az egyes témakörök szerkezeti elrendezése is. Az általános helyzetkép után sor kerül a sajtó és az egyesületek bemutatására — ez a következőkben egyik fejezetből sem hiányzik —, a .nemzetiségi vita valamint a csehek és szlovákok új kapcsolatának felvázolására. Sem M, sem a SLII sem a DSL nem ad olyan jól áttekinthető képet erről a korszakról, mint Sziklay könyve. Ez nemcsak a kitűnően elosztott és megválasztott alcímekkel történik, hanem az egyes korszakok organikus egységbe kapcsolásával is. Sziklay gyakorlatilag bizonyítja, hogy helytelen együtt tárgyalni Berno. Iákék működését a pozsonyi felvilágosodással, mint azt a DSL vagy a SLII teszi. Igen érdekes Sziklay és a szlovák irodalom- történetek Tessedik-képe. Mráz egyáltalán nem említi, a SLII kiemelt részben tárgyalja és a DSL is részletesen foglalkozik vele. Sziklay nem említi Tessediket, nevét még a névmutatókban sem találjuk. Az ok az lehet, hogy szerzőnk nem lát tisztán ebben a kérdésben és mint ilyennel nem zavarja könyve egységét. Már idézett recenziójában azonban megállapítja, hogy Tessediket a szlovákok és a magyarok ma is egyaránt sajátjuknak tekintik. A SLII kifejezetten így ír: „A haladó magyar történészek által is nagyra értékelt Tessedik a szlovák felvilágosodás legnagyobb személyiségei közé tartozik."1) Sziklay szerint nehezen megállapítható a származása. A körülbelüli igazság az, hogy cseh exulánsok leszármazottja, ősei I. Lajos alatt vándoroltak ki Csehországba. Tény, hogy Szarvason az akkor frissen odatelepített szlovákok papja, de a bibličtina nem volt anyanyelve. Pozsonyban németül, Debrecenben magyarul tanul és az erlangeni egyetem után újra kellett tanulnia szlovákul. Szakmájában németül fejezte ki magát legjobban, iskolájában pedig minden nemzetiséget tiszteletben tartott. Származása és nyelvhasználata alapján nem dönthetünk hovatartozásáról, annyi azonban biztos, hogy hazáját gyakran szeretettel emlegette.. .8) A kérdést nem lehet és nem is kell máról holnapra megoldani, főleg nem irodalomtörténeti kézikönyvben. Ettől a fejezettől kezdve egyre gyakoribbak a szemelvények, amelyek nagyon jól beleillenek a műbe és nem zavarják kitűnő tudományos színvonalát. A szemelvények a magyar olvasó tájékoztatása mellett a kapcsolattörténetet is- szolgálják, (pl. Bernolák szótárának magyar előszava). Egyre hosszabbra nyúló ismertetésünkben a XIX. századig jutottunk el, ahhoz a korszakhoz, amely Sziklay László szakterülete. Nem véletlen, hogy ez könyvének legtekintélyesebb része, közel 300 oldal! Sehol sem hallgatja el a két kultúrát — nem a népeket — 1918-ig fokozatosan elválasztó ellentéteket, de mindig hangsúlyozza az összekötő baráti kapcsolatokat is. A Štúr-iskola előtti generációról így ír: „A magyar fejlődéstől e generáció tagjai már sok tekintetben mutatnak lényeges eltéréseket, de torz képet rajzolnánk rólat ha elhallgatnák, hogy mégis mennyi maradt közte és magyar nemzedéktársai között a közös hagyományok és a kor közös hatásai okozta hasonló vonás." (288. old.) Érdekes és új szempontokat vet fel a szabadságharccal kapcsolatban is, amikor megállapítja, hogy a forradalmi magyar kormány jobban bízott a konzervatív szlovákokban, mint a Štúr-iskolá- ban, sőt az elavult bibličtinát támogatta Štú- rék új irodalmi nyelvével szemben. Sziklay azonban itt is figyelmeztet: még sokat kell 331
