Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Vlagyimir Solouhin: Az élet iránya az alkotás iránya

Vlagyimir Szalouhin wMk Az élet iránya — az alkotás iránya

Nemrég az írószövetségben megbíztak, dolgozzak ki beszámolót „Az író és az élet“ címmel, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy foglalkozzam azokkal a „formákkal“ és „módszerekkel“, amelyekkel az írószövetség mint közintézmény megszilárdíthatja az írók kapcsolatát az élettel.

Elgondolkoztam a dolgon. Látni véltem, hogy az író töprengve vagy bizonytalanul megáll egy magányos domb tetején, ott áll szegény, és körülötte áramlik, forrong, zsibong az élet. Az én dolgom pedig, hogy kapcsolatot teremtsek kettejük között.

Eszembe jutott az általánosan használt mondás: „Az értelmiségnek a népet kell szolgálnia“. Ha szemléltető példáért néhány évtizeddel visszamegyünk, ez talán azt jelentené, hogy a „muzsikok“, így hívták akkoriban a nép legelhanyagoltabb, írástudatlan rétegeit, tehát hogy ezek a muzsikok jelentették az orosz népet (lásd a szállóigét: „A nép közé menni“), másfelől Repin, Muszorgszkij, Nyekraszov, Csernisevszkij, Sztaszov, Levitan, Borogyin, Mengyelejev, Vasznye- cov, Rjabuskin, Csajkovszkij, Csehov, Tolsztoj, Biok, Majakovszkij, Jeszenyin, Saljapin, Sztanyiszlavszkij, Gorkij, Pavlov, Ciolkovszkij ... vagyis a nép leg- kultúráltabb része nem jelentette immár az orosz népet, valamiféle más lett volna, amely valahol oldalvást állt és csupán szolgálni lett volna hivatott a népet? Tolsztoj Leó gróf volt, Csernisevszkij pap fia. Ez talán azt jelenti, hogy ők ketten nem tartoztak a néphez és hogy nem tartozott hozzá Pierre Bezuhov és Natasa Rosztova sem? Körülbelül ilyesmit hirdettek valamikor a proletkult hívei, a rappisták és a művészet elméletének más vulgarizátorai. Pedig Natasa Rosztovában, egyéniségében és jellemében szemernyivel sem kevesebb az orosz nemzeti jelleg, mint Gleb Uszpenszkij karcolataiban, a Rasztyerjajev utca bármelyik lakosában.

Rendben van. Ez mind régen volt. Országunkban ma egész más a társadalom összetétele.

Ny. Sz. Hruscsov Henry Shapiro amerikai újságíróval folytatott beszélgetésében így jellemezte társadalmunkat: „A Szovjetunióban nincsenek sem ellenséges osztályok, sem egymással szemben álló társadalmi rétegek. Országunkban egyöntetű szocialista társadalom létezik, nálunk csak dolgozók élnek.“

Társadalmunk tehát egyöntetű, s az ember mégis lépten-nyomon azt hallja, hogy a nép egyik része (az értelmiség) szolgálni hivatott a nép többi részét. Tulajdonképpen kit? A kolhozparasztságot? De miért jelentené csupán a kolhozparasztság a népet? Gyári munkásságunkat? De miért számítanak népnek a munkások, miért nem például Leonov, Tvardovszkij, Prokorov, Szviridov, Uljanova, Rihter, Kozlovszkij, Filatov, Sosztakovics, miért nem lennének nép az űrhajók tervezői, az írók, zeneszerzők, festők, színészek, tudósok ezrei? V'agy talán csak a nép egy bizonyos elszigetelt részét tennék, amelynek keresnie kell a formáit és lehetőségeit annak, hogy egybeforrjon az egyöntetű egész többi részével ? Ezt nem mondhatnám, ahogy azt sem mondhatom, hogy szívem vagy kezem vagy agyam szervezetemet szolgálja, illetve, hogy szervezetem szívemet, kezeimet és agyamat szolgálja.

Nem elég tehát, hogy az író egyszerűen a nép életét éli, még ezenfelül keresnie kell az „egybekapcsolódás“ külön „formáit“, sőt — ezt nemcsak az írónak kell tennie, az Írószövetség is kénytelen keresni az efféle „formákat“.

Vizsgáljuk meg a kérdést az írói hivatás szempontjából.

Az író tapasztalatait, aszerint, hogy miképpen szerzi meg őket, nagyjából három csoportba oszthatjuk. Az első csoportba azok a tapasztalatok tartoznak, amelyeket elsődleges tapasztalatkészletnek neveznénk. Azokról a tapasztalatokról van szó, amelyekre az ember még abban az időben tesz szert, amikor nem