Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Miloslav Drozda: Az én-hős a mai prózában

mindegyikében annyi az individualitás, hogy önkéntelenül is megkérded: Ugyan mit szerethet egymásban annyira ez a két boldog ember? Miért oly büszkék egymásra? Mily erő emeli őket, hogy már az első pillantásra világos számunkra, hogy a szerelem nekik nem jelent menedéket, sem pótlást, sem vigaszt valami veszteség után, sem alamizsnát. Ez a szerelem egyszerűen szerelem. Nagy és erős, és nem ismer semmilyen előítéletet. Ez bizonyára szabad emberek szerelme! S ez a szabadság nemcsak bennük fakad. Abban a világban gyökeredzik, amelybe ők maguk is beletartoznak. Kliment hősnőjének szerelmesei külsőleg megkülönböztethetők, van foglalkozásuk, társadalmi hovatartozásuk, de viselkedésük, mármint lényegükből, személyiségükből fakadó magatartásukból nem tudjuk megítélni, mit és mennyit jelentenek a szerelmi életen túl. Jellemük körvonalai épp ezért elmosódnak a szerelmi életben is. Klimenttől nem követeljük, hogy teljességgel szocialista embereket ábrázoljon, mint Kazakov előbb említett elbeszélésében. Csak arról van szó, hogy a valóság, mely beront, megnyilvánul valamiképp az emberek magánéletében is, Kliment regényében nem észlelhető.

Pozitív példaképpen itt kell megemlíteni éppen Mináč: Sötétség (Tmavý kút) c. művét. Mináč itt valóban egy sötét zugot és isten háta mögött élő embereket rajzol. Minél távolabb esnek Mináč alakjai és tájai a társadalmi történések centrumaitól, minél inkább csak önmaguk számára akarnak élni, mégpedig a „régi módon“, mint a Tehetség (Talent) c. elbeszélés hőse, a szerző valóságszemlélete annál inkább láttatja meg velünk azt, ami ebbe a zugba is utat tört magának, ami az embereket újszerű gondolatokra készteti s eddigi elzárkózott- ságuk felszámolására, annak ellenére, hogy ebben az elzárkózottságban látják vélt boldogságukat, s haraggal vagy keserűséggel gondolnak a szocializmusra, mely lerombolja azt. Mináč elbeszélő alakja nem stilizált hős, mint Kuznyecov hőse. A szerző maga mondja el az eseményeket. De a szerző magatartása nem a közömbös megfigyelő, vagy az újságíró magatartása. A helyes valóságismeretre törekvő, keményen küzdő férfi magatartása ez. Futó, mindennapi találkozásokban váratlan ellentmondásokat fedez fel, a régiben az újat, az újban a régit láttatja meg. Az ember Mináč számára nem zárt, elszigetelt jelenség, hanem minden egyedi tulajdonságával egyetemben a társadalmi viszonyok keresztmetszete, a társadalmi folyamatban mozgó lény — katona a harcmezőn. A szerző ennek az embernek a belső ellentmondásosságát nem előre kispekulált koordináták szerint tervezi meg, de ösztönös magatartását és gondolkodását veti alá éles elemzésnek. S még egy valamire kell felfigyelni: Mináč az ellentmondásokat nem kedveli, dialektikus és történelmi szemléletének jegyében fedezi fel azokat az emberben, mint a szocializmus objektív, történelmi folyamatának vetületét. Épp ezért áll oly közel a szovjet prózaírókhoz.

E formai szempontból hasonló prózai alkotások — legyen az nyugati, szovjet,- cseh vagy szlovák író alkotása — összetevése révén kitűnik, milyen fontos elemezni olykor a látszólagosan egyforma jelenségeket, s hogy a külső formák mögött — amelyeket egy adott történelmi szakaszban bizonnyal komoly okok indokolnak — alapvető ideológiai és esztétikai különbségek rejtőznek, s ezek az esztétikai és alkotóproblémák politikai és társadalmi problémákkal vannak összefüggésben. Hiba volna, ha saját irodalmunkat, vagy a szovjet irodalmat kivonnánk a világirodalom haladó áramlatainak egységéből. Ez az egység tagadhatatlanul létező tény. Am ezt az egységet nem a külsőleges formai jegyek vélt modernsége hozza létre, hanem az egyénnek a világgal való összeforrott- ságáért vívott küzdelme, az egyes embernek az emberiséggel való azonosulásáért folytatott harca. Ebben rejlik minden haladó irodalmi törekvés értéke és értelme.