Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt

dolatokkal lopja be magát az olvasó fülébe és agyába, az ilyen költészet nem modern és ezért rossz is, ezen az olvasók ellenkező véleménye sem változtat. Ugyancsak nem modern és ezért rossz a retorikus költészet, a szónoki költészet is, amely az érthetőség érdekében mindent, de mindent meg akar magyarázni, tele van felsorolásokkal, mesterkélt szóképekkef, naturalizmusokkal; az ilyen nyelvi gyakorlatok nem zárják ki a költő érzelmi együttműködését, de mihelyt a poéta számbaveszi lírai fegyvertárát, nem hagyja ki a felsorolásból mákszemnyi ihlető érzését sem, s ezzel érzelmét megfosztja értékétől. Josef Hanzlík vitahozzászólását a következő megállapítással zárja: „Befejezésül ismételni szeretném: modern csakis az „önmagáért való vers“ lehet, amelyet forró szívvel és tehetséges értelemmel, minden mellékgondolat nélkül írtak, s amelyet nem terhel semmiféle eleve megállapított, nem művészi szándék; az irodalmi forma kérdését másodlagosnak tartom, noha másfelől magától értetődő követelménynek számít a szerző lehető legnagyobb fokú irodalmi műveltsége, az a szándéka, hogy új utakat keressen, kísérletezzék, mert enélkül a költészet kényszerű sorsa a pangás. Itt jutunk el a szűkebb körű irodalomhoz, vagy általában a kultúrában elfoglalt helyükhöz; de ez már további vita tárgyát tenné.“

Hanzlíknak a harminc évesek nemzedékéhez tartozó két költő, Karéi Šiktanc és Jirí Sotola válaszolt. Mindkettő élesen szembefordul a „magáért való“ vers vagy költészet programszerű követelésével. Šiktanc mindenekelőtt hangsúlyozza, a költőnek meg kell találnia önmagát, emberileg gyökeret kell eresztenie. A cseh költészet népszerűsége abból is ered, hogy a múltban és ma is elég sok az olyan költő, aki nem fordított kellő figyelmet erre a szükségszerűségre, s ezért költészetünk nem egyéniségükből, természetes mivoltukból fakadt, hanem alkalmazkodott az irodalmi szokásokhoz, magára öltötte a jelentkezésük időpontjában uralkodó költői konvenciókat. A költőnek gyerekkorától kezdve megvan a maga tapasztalatköre, sajátos világa, alapszíne, fajsúlya; ezer és ezer külső gesztus, bukfenc és betanult halálugrás, grimasz és póz, illedelmes bók a művészetben egy ezredrészével sem ér fel az évek során összegyűlt, egyszerű emberi és egyéni tapasztalatkincsnek, ha a költőnek sikerül lényegét a világ elé tárnia. Körülbelül ez az alap, amely nélkül egyszerűen nem megy... A mai költészet legjellemzőbb vonását abban látom, folytatja Šiktanc, hogy a költészetben helyet kapnak a reális tények, mint a saját világkép kifejezésére ösztönző ihlet. A valóság áthatja az egész verset, a reális tény kiszorítja az egész régi, megszokott és nélkülözhetetlennek hitt kelléktárat. A költészet éppen ezért nem zárkózik önmagába. A földön jár, tények és dokumentumok, ember-1 sorsok, kézzelfogható események érdeklik: a mögöttük rejlő világ igazsága, amelynek a vers szószólója akar lenni. Kiszélesedik a költészet érdeklődési köre: az élet tényei szülte vers akár egy vízierőmű építését megörökítő eposz- szá is tágulhat. Vagyis nem lehetetlen immár az sem, amit 'a sematizmus idején tompa aggyal hiába követeltek a költőktől.. Ebben a költészet természetes eltolódását látom. Természetes jelenség abban a korban, amikor a realitásnak oly nagy az ereje, hogy betör a költészetbe és szétfeszíti hagyományos kereteit. Ez megfigyelhető Halas, Biebl, Holan utolsó, legjobb versein, Hrubin nem egy költeményén, — s úgy hiszem, ez megfelel a társadalom mai igényeinek és jövendő fejlődésének is. Még egy fontos dolog. A haladó költő nem hagyhatja figyelmen kívül a munkásosztály történelmi fellépését a társadalom fejlődésében. Ha nem színlel, azonosulnia kell vele, munkáját neki kell szentelnie. Nem arról van szó, hogy alantas módon hajhásszuk az érthetőséget, e kor művészetének jellegéről van szó. Akár tetszik valakinek, akár nem.

Jiŕí Šotola levél formájában válaszol Hanzlíknak, kissé ironikus hangon mutat rá az önmagáért való költészet követelményének tarthatatlanságára, s többek között így ír: Olyan véresen fontos, hogy amit írok, mindenáron a „vers“ nevet kapja? Hogy mindig szűziesen tiszta, műfajilag tökéletes legyen, hogy senki se téveszthessen össze bennünket sem az újságírókkal, sem a prózaírókkal, sem a politikusokkal? A magam részéről inkább azt mondanám, minősítse ki-ki kedve szerint az írásomat, inkább ne legyen vers, de legyen olyan írásmű, amelynek testéből nem látszanak ki a hitvány bordák, legyen olyan írás, amely