Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - André Wurmser: Legendák születnek (részlet)
tetlen maradt. A felszabadulás után, amennyire lehetett, mindent helyreállítottak. A volt Hanska-könyvtár egy részét is összeszedték. Az épületben — amely nem múzeum — csak két szoba őrzi a nagy regényíró emlékét. De milyen elevenen él itt Balzac emlékezete! „A, Balzachoz mennek?“ — kérdezte a kolhozparaszt, akitől a Verhovnyába vezető utat tudakoltuk. Voltunk Balzacnál. Megnéztem a szobáját, a kariatídás kandallót — mellette üldögélt legszívesebben —, belelapoztam a könyvekbe, amelyeket olvasott... A nagy szalont, ahol valamikor mágnások és mágnásnők táncoltak, most zsúfolásig megtöltötték a figyelmesen hallgató parasztok. A virágokkal szegélyezett színpadon Balzac arcképe. A színpad felett Lenin vörös zászlóval keretezett arcképe. Nem véletlenül került össze ez a két arckép. Ismernék-e Balzacot és műveit az ankét részvevői, ha Lenin pártjának győzelme nem Nemcsak irodalmi vita Bátorkodtam barátom ellen szólni. Nem, ha Balzac most itt lenne, „Wierchownia“- ban, egyáltalán nem örülne. Elhülve nézné: hogyan, ezek a muzsikok, akiknek viskóit és nyomorát észre sem vette, s akikről közönyösen írta, hogy ha elvesztették a rájuk bízott levelet, megbotozták őket, de ettől még nem került meg a levél, ezek most a birtok gazdái? Hogy mertek itt mezőgazdasági technikumot nyitni, amikor Honoré de Balzac úr nem helyeselte a közoktatás kiterjesztését! Hogy mernek ezek táncolni az empire stílusú, oszlopos kastély előtt?! Hogyan? Hát úgy, hogy nincs már a grófnő, a mesésen gazdag grófnő, akinek szívét meg kell nyerni, holott alighanem sose tudta, mit szeretett rajta jobban: vagyonát-e, vagy telt alakját! Hát csak úgy, hogy a mindenható pénzt, az aranyat ledöntötték a trónjáról! Trónfosztott lett az arany, amely Balzac uralkodó szenvedélye volt, ugyanolyan szenvedélye, mint az igazság, és nagyobb szenvedélye az irodalomnál. Ügy, hogy az ukrajnai felkelések, amelyeknek szemtanúja volt, és amelyek borzalommal töltötték el, igazi forradalommal fejeződtek be! kényszerítette volna a grófokat és grófnőket, hogy eltakarodjanak? Az ankétot Zsitomírból meghívott irodalomtanár vezette, aki könyvet írt Ivan Franko ukrán író francia irodalomtörténeti kutatásairól. Rózsaszín ruhás, szőke diáklány lépett a színpadra. Ismerős szövegeket idézett: Engels levelét, Gorkij kijelentéseit, Viktor Hugo Balzac temetésén elmondott beszédét. Egymást váltották a hozzászólók. Natan Ribak is szólásra emelkedett: „A külföldi írók — mondotta irigyelnek bennünket, szovjet írókat, hogy olyan nagy, komoly, eleven és igényes (egyre igényesebb!) olvasótábornak írunk. Ez legalábbis azokra a külföldi írókra vonatkozik, akik ismerik a szovjet olvasóközönséget.“ Az ékesszólásba belemelegedett • Ribak, hozzászólása végén kijelentette: ha Balzac itt volna ezen az ankéton, elégedetten látná, hogy a legegyszerűbb emberek is ismerik és szeretik őt. Örülne, mert itt megtalálná igazi olvasóit. Nincs sem grófnő, sem vagyon, sem birtok. Nem, Balzac nem örülne ennek, s ezzel csakugyan tévedne. Balzac, aki a felfelé ívelő kapitalizmus korának java műveit alkotta, akitől — saját bevallása szerint — Gorkij tanult írni (Gorkij előtt Tolsztoj mondta ezt), tipikus polgár volt, osztályának minden jellemvonásával felruházva. Mohó, önző, mindenáron meggazdagodni vágyó ember, olyan, amilyen osztálya, a burzsoázia volt. Csak azért a mienk ma, mert mindezt szóvá tette. Nem azért tértem ki ebben az útijegyzetben ilyen hosszadalmasan Balzacra, mert annyira szeretem, hanem azért, mert Verhovnya — a mezőgazdasági technikum, amely a környező falvakból, tehát Hanska és a Rzewuskik egykori birtokairól toborozza tanulóit, Verhovnya, ahol a kolhozparasztok a „Parasztok“-at olvassák, s ahol annyi fiatal kezében lát az ember fényképezőgépet, hogy már-már azt hinné, a fényképezés az agronómia fő tárgya — nemcsak az a hely, ahol Balzac élete utolsó három esztendejének nagy részét töltötte, hanem „Az emberi színjáték“ sajátos epilógusa is. 294
