Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - DISPUTA - Duba Gyula: Beszélgetés önmagammal
Lapunk előző számában ankétot indítottunk. A kérdés, amit vitatni kívánunk ez: HOGYAN FOKOZZUK IRODALMUNK EMBERÁBRÁZOLÁSÁNAK HITELÉT ÉS MŰVÉSZI IGAZSÁGÁT. Az alábbiakban további hozzászólást közlünk. I Duba Gyula ■ Beszélgetés önmagámmal Harminckét éves vagyok és ez meghatározza helyemet az életben, állásfoglalásomat és ítéleteimet. Iróember vagyok és ez megszabja feladatomat... A múlt világban, a háború előtt gyerek voltam, erkölcsi felfogásom, életszemléletem a gyereké és a serdülőkor küszöbén a háború ragadott örvénylő viharába, megpörgetett, sok mindent láttatott, de mégsem annyit, hogy a pusztulás irtózatától megcsömörlöttem volna. Nem vette el az emberi élet értékébe vetett hitemet. Később az állandó változó élet vett szárnyaira, körülöttem minden forrt, átalakult, így lettem férfivá. Nyugodtan mondhatom, hogy a változások neveltek, ahogy az elavultból fokról fokra kialakult az új élet úgy alakultam én is. Mint minden fiatal lélek, fogékonynak mutatkoztam a sodró erejű jelenségek iránt, lelkesedtem, de sosem annyira, hogy esetleges ballépéseimtől ne tudjak szabadulni, talán tévedtem is sokszor, de sosem végzetesen, félig- kész alakulófélben levő egyéniség nem tévedhet végzetesen. Nem az iskola padjaiban fogtam fel teljes egészében, az élet tanított meg a dialektika lényegére; minden mindennel összefügg, és a dolgok önmaguk ellentétét is magukban hordják! Ennek a hozzászólásnak a keretein belül nem a harminckét éveseknek, mint generációnak a problémáit akarom megvizsgálni, hanem egészen szubjektiven a harminckét éves szlovákiai magyar író problémáit a kultúrával, írással, könyvvel kapcsolatban. Szocialista társadalomban élek, szocialista író vagyok, új eszmék neveltek, új világ alakulása formált. A logika szabályai szerint már most meglehetősen tisztánlátó ember kell, hogy legyek; érthető, egy korszak nevelt, amelyet most a legapróbb összefüggéseiben meg kell értenem, azaz tulajdonképpen azokat a körülményeket kell megértenem, amelyek emberré formáltak, mintegy sajátmagamat kell értenem, ami mégis csak könnyebb (még lélektani szempontból is), mint megérteni másokat. Mindebből az következik, hogy a felsorolt adottságok és objektív tényezők alapján nagyon hatásosan és tevékenyen kivehetem részemet (és ugyanígy minden generációs társam) a szocialista társadalom szellemi kialakításából. Mindezt azért mondtam el, ha már ilyen őszintén készülök magammal beszélgetni, hogy ezt a régóta sejtett, de meg nem körvonalazott tényt is megbeszéljem. Eszményeket adjon az irodalom az embereknek! Ez a követelmény és egyúttal előfeltétele annak, hogy a szocialista irodalom teljesítse hivatását. Tulajdonképpen mi is az eszmény? A vallás eszménye a „tűrés“, és az ember, aki kenyérrel dobja vissza azt, aki őrá követ dobott. A vadnyugat eszményalakjának ököljoq az erkölcse; ke- ményöklű, bátor és kíméletlen férfi ő, aki nem ismer szánalmat, mert nincs rá szüksége, de kíméletet sem, mert erre képtelen, A kapitalista erkölcs eszménye a pénz. Akinek pénze van, az jó és tiszteletreméltó ember, a társadalom támasza. A fasizmus eszménye a faj, a „tiszta vér“, amely csak a kiváltságosak ereiben csörgedez. Minden emberi eszménynek van azonban egy általánosan jellemző vonása; aki el akarja érni az eszményt, egyúttal különb ember akar lenni a többitől. Nem kétséges, és az előbb felhozott példák igazolják, hogy az emberi eszményt
