Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Sződy Viktor: Ég és föld alatt (karcolat)
Petr mindig a keresztnevemen szólít. Egyszer nevetve megkérdeztem tőle, volt-e már dolga nővel. Hogy visszavágjon, ezt mondta: Mit vihogsz, hülye, persze, hogy volt. Petr az egyedüli a csoportban, aki rendszeresen bagózik. (Itt ugyanis, a metán-gáz miatt tilos a cigarettázás). Az olcsó pipadohányt valahová az ínye és a nyelve közé helyezi, aztán megforgatja és egy-két órát rágja. Közben nagyokat köpköd. Nézem, ahogy áll, vézna alakja van; szabályozza a hosszú fúrót. A nadrágja hátul szétrepedt, — kint van majdnem a fél feneke. Michal most megállítja a fúrót, kihúzza a lyukból és úgy néz Písekre, mintha valamit mondani akarna. A lyukból párolog a metángáz, elég sok lehet belőle, mert a bentmaradt vizet szabályos időközönként ki-kiloccsantja. Olyan ez, mint egy miniatűr tenger partverése. Megsértettük, megsebeztük a nagy Földet... Most haragszik, védekezik s erejének egy parányi részét már megmutatta. A metánt később kihajtja a megerősített levegőáramlat. A lyukakat megtöltjük robbanóanyaggal, majd speciális anyaggal betapasztjuk és messze, a kifli alakú folyosó túlsó felébe húzódunk. A robbanás után még húsz percig együtt ülünk, előírás szerint. Lámpáinkat a földre tettük, hogy a fény ne ártson a szemünknek. Csendesen ülünk zsíros kenyeret eszegetve. A legszélén Michal, Mellette Písek, ők ketten elég jól megértik egymást, pedig semmi közös nincs a természetükben. A csoportvezető mellett Józsi, aztán Petr és én. Most Józsi is bagózik, nagyokat köpköd z közben mindenféle hülyeségeket beszél, amin — Michal kivételével mindnyájan nagyokat röhögünk. Józsinak ilyenkor felém ^villan a szeme — mi ketten megértjük egymást — s elégedetten látja, hogy jóízűen nevetnek a mondásain. Még valamit Józsiról: Az ő lustasága páratlan. Annyira rest, hogy sír alatta a föld. Ha nem volna tréfás természete, már rég kizártuk volna a csoportból. Sosem hord magával vizet s gyakran megissza a másokét. Emiatt is volt már néhány veszekedés... Písek most arról beszél, ha a műszak végeztéig nem jutnak előre legalább két métert, akkor oda a terv s vele a prémium. Ezt persze mindnyájan tudjuk, de az „öreg“ azért mindig az eszünkbe juttatja. Az igazi munka csak most kezdődik. Ketten tartjuk a csillét, én és Józsi. Tartani kell, mert a kis rakodógép neki- neki fut, hogy a fogaskanálba szedett követ a csillébe dobja. Olyan ez, mint valami mesebeli vasállatok párzása. A kis rakodógép mérgesen búg: ő a hím s a kő, amit a csillébe szór — a termékenyítő anyag. A csillék hosszú sorban állnak, majd egymás után gurulnak a rakodógéphez, amely vadul ötször-hatszor nekifut, fogaskanalával magához szorítja őket s a csillék „megtermékenyülve“ távoznak. De a rakodógép nemcsak „párzás“ közben mutogatja erejét és haragját; amikor leszegezett fejjel a kőhalmaznak rohan, olyan mint egy megvadult orrszarvú. Fel-felüvölt, nem éppen vastag motorhangján s ha nem sikerül egyszerre megmeríteni a kanalat, újra és újra előrerohan. A huszadik csillénél tartunk, a lábam már sajog a megerőltetéstől — nehéz tolni ezeket a csilléket. Józsi nemigen erőlködik, s ha ezt észreveszem, mindig rámordulok. De ez nem sokkal több, mint a falrahányt borsó. Elakad a gép, valami baja történt. Ha egy órán belül nem javítjuk meg, akkor jól belefutunk a vasárnap dél- előttbe, hogy behozzuk a kését. így hát újra pihenünk — Józsival együtt a csillére könyökölve. Ő már bóbiskol. Álmos szemmel nézek a semmibe, és eszembe jut a „földalatti tenger“. Még az iskoláztatáson beszélt erről egy bányamérnök. Elmondta, hogy néhány évvel
