Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Sződy Viktor: Ég és föld alatt (karcolat)

ezelőtt, közvetlen a város alatt, egy óriási természetes víztartályra bukkantak... Ha most beszakadna a víz, zúgva törne a folyosókba és mind itt pusztulnánk... Ezer méter mélységből egyhamar nem jut ki az ember.

Csúnya halál lenne ... Vízbefulva a föld alatt... Mint a patkányok.

Ott fent a város derék polgárai már kibújtak az ágyból s pizsamában a tejeskávét szürcsölik.

Megszomjaztam. Előkeresem a palackomat, hogy nagyot igyák belőle — de üres.

Dühös vagyok, de Józsira nem tudok igazán haragudni. Hangomból kiérezni, hogy nem gondolom azt, amit mondok:

— A hét szentségét a fejednek, Józsi! Hogy nem tudtál megfulni, amikor a vizemhez nyúltál?

Üjra felbúg a gép.

Toljuk a csilléket s a torkom egyre szárazabb. A lámpámat leakasztom a csilléről s hátramegyek. Valahol a folyosó közepe táján a kövekből lassan csurdo- gál a víz.

Leemelem a sisakomat s odatartom. A szám már annyira kiszáradt, hogy köpni sem tudok. Olyan szemet meresztek a sisakba gyűlő vízre, mint a sivatagi vándor, aki oázisra talál. Rávilágítok. Kissé zavaros és szénpor úszkál rajta. — Sebaj! Mohón emelem a számhoz, kétoldalt kicsurrant, végigfolyik a nyakamon és izzadt mellemen.

A falnál még mindig forr a munka, de már nem sok a kő. Az „orrszarvú“ az utolsó lerohanásokat végzi. Nagy erővel emeli a követ magafelé, aztán a csillébe dobja.

Az utolsó csillét lassan toljuk. Józsi már alig áll a lábán. Elengedi magát. Kevés benne az akaraterő.

— Téged egyszer megesz a lustaság, Józsi — vigyorgok rá. Az arca egy fénylő feketeség s a verejték lassan csöpög az orrahegyéről. Rám nem haragszik, bármit is mondhatok neki. Bágyadtan mosolyog.

Mire visszatérünk, a többiek már ott ülnek a fal közelében egy gerendán, pihennek. Lámpáikat a földre tették, hogy a fény ne érje a szemüket.

Melléjük telepszünk.

Most már pihenhetünk.

Písekre pillantok. Az arca alig mutatja, de tudom, hogy meg van elégedve velünk.

Petr még mindig a dohányt rágja. A sisakját maga elé tette — szellőzteti a fejét.

Michal lehúzta a csizmáját és kiszórja az apró köveket. Józsi már vicceket mond, mind feléje fordulunk, csak Michal marad mogorva.

Elnézem ezeket a fekete embereket és kellemes, meleg érzés önt el: örülök, hogy közéjük tartozom.

Még ülünk egy ideig, aztán megindulunk a felvonók felé. Libasorban megyünk, lámpáinkat a kezünkben lóbáljuk.

Előttünk és mögöttünk a hosszú-hosszú sötét folyosó.