Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Teremtsünk pillanatra oázist: beszéljünk a békéről. Tegyük láthatóvá, érzékelhetővé, ki- tapinthatóvá, megfoghatóvá: mindennapi valósággá. Akarod tudni, mi a béke? Nézd, mit épít, hogy épít a nép! Házakat épít, otthonokat. Az otthon: a béke. Az otthonok a békét jelentik, építik, erősítik. Az otthon a béke megtestesítője. A háború otthont dúl, otthont rombol és lakóiban és lakóival békét gyilkol. A béke hitét, akaratát, erejét, hőfokát az otthonok jelzik. Az otthonok a föld felett és nem az óvóhelyek a föld alatt. Nem véletlen, hogy Amerikában tűntek fel először az óvóhelyspekulánsok és szélhámosok. A felhőkarcolók magasságuk mélységébe süllyednek! Aki másnak vermet akar ásni, annak előbb a saját vermét kell megásnia. Az otthon e viszonylatban a legbizonytalanabb pont. A háború nem tűr otthonokat! A nép otthont akar és otthont épít. A nép, mely sokáig élt és él még ma is, sok helyen düledező viskóban, nedves pincelyukakban, föld alá vermelt odúkban, vagy barlanglakásokban, bérkaszárnyák piszkos zsúfoltságában, napnélküli udvarok szomorúságáb an, ahol, József Attila szavával élve, „térképet rajzol a penész“, ez a nép napfényt akar, házat épít: otthont, békét! És ezt nem szabad! 1933-ban Oswald Speng- ler, a Nyugat hanyatlásának filozófusa, ezt a természetes igényt gúnyos-rosszalón mint társadalmi tehertételt nehezményezte: „Amikor a munkások a háborúból hazajöttek, a nagy emberveszteségek ellenére, hogy lakáshiány keletkezett, mert a győztes proletariátus (?) burzsoá módon akart lakni“. A tömegigény — a dolgozók emberhez méltó otthon-igénye — a tőkés társadalmi rendben: bűn, baj és rossz. Ma ez igénynél nincs természetesebb követelmény. Városokban új negyedek keletkeznek, malterszag a levegőben, betonkeverők zúgnak, még rücskös, érdes, durva minden, de a sötét ablaklyukakban máról-holnapra üveg csillog, függöny fodrozódik, a ház már lát: hunyorgat, él, és meztelenségében, ruhátlanul, szín és dísz nélkül is otthont sürget, jelent és jelez: békét! A nép, a munka társadalma békét akar és épít: otthont, otthonokat. Minden ház, minden lakás, minden tégla a béke egy-egy sejtje. Az otthon békében lélegzik, él és éltet. Nézd, hogy épít a nép! Van, aki maga épít: a család. Férj, feleség és öregszülők és közben boldogan botladozva gyerekek szaladgálnak, bukdácsolnak, visítanak, ujjongnak, virítanak. A patakból hónapokon át hányták a kalátásra váró változatlanság. Ezt a rejtélyt megfejteni: elmulasztani csak a világbéke tudja. A céltábla-viszonylat felszámolásáról van szó, mely az emberség és az emberiség közös műveként likvidálni tudja a Carl Schmid- tek örök érvényűnek sugallt „joggyakorlatát“: a barát-ellenség viszonylatot, a háborút! vicsot, hordták a homokot, meszes gödröt ástak, meszet oltanak — egy mementónak idegurult, földeken rozsdásodott német sisak nyélre ütve, merőkanál lesz ... Cementzsákok hasadnak, alap tömődik, téglafal emelkedik, majd ácsok faragnak, kopácsolnak, bokréta kerül a gerendákra, áldomás a torkokba, eternit a tetőre, a falak kisimulnak, az ablakkeretek igazodnak, a szobákba padló terül, a villanyszerelő huzalokat kapcsol; meszelnek, festenek, rádliznak, az ablaküvegeket mossák; de már szaladni kell, sietni kell az almaszürettel, és ha kevés, vett zsákokkal pótolni és préselni az almát... és szüretel minden ház, régi és új: almabor a hosszú téli estékre, disznótorokra. Bort, búzát, békességet: micsoda idill! És micsoda realitás! Hónapokon át néztem, figyeltem a képet: a munkát, az örömöt, a békét. Én az ablakból csak ezt a szemközti házat néztem, de sétálva — ugyanígy teremtve — mennyi más épülő házat láttam: egyforma tanúbizonyságot, az otthon, az élet vallomásait. És örültem és mosolyogtam: a béke, lám, nem húzza ráncba a homlokot. Az otthon, a minél több otthon: öröm és boldogság. Bizonyosság! A szem lát és néz, a fej bólogat: igen, igen, ez az. A békét akarod látni? Kézzel fogni, tapintani? Nézd meg, hogy épít, mit épít a nép. A békét akarod hallani? Hangját, versét, ritmusát, zenéjét? Régi dal: lapozz vissza százötven évet e bizonyosság első magyar sejtelméhez, szemléletéhez, Csokonai Vitéz Mihály szövegéhez, az immár valósággá vált meglátáshoz: „Nézd, a nép mint örvendez, Óh, mit nem tesz a békesség!“ És mit nem tesz a háború! Mint a tűzvész!, mint a villám, mint a hirtelent vízáradat, egyik pillanatról a másikra, semmivé avat életet és munkát, örömöt és házat: hullává és rommá embert, otthont, békét. Nézd, hogy épít a nép! Épp itt és ilyenkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi a háború. E fészekrakást látva, ez otthonalapítást nézve, az otthondúlókra kell gondolni, a gyújtogatókra, a háború igenlőire, szervezőire és kalandoraira: a békegyilkosokra, az örömgyilkosokra, a harmadik világháború kirobbantóinak katasztrófa-nihilizmusára és nihilistáira: a véres toll betűvető szadistáira! Szemlegeltetőn, derűs lélekkel néztem és láttam hónapokon át ablakomból a békét: az otthonépítést. Amikor befejeződött pontra, végre híre jött egy névnek, egy rémnek: a / 15. Háború vagy béke a kivételt felakaszthatja, vagy öngyilkosságba kergetheti. És ez, ennyi a német rejtély döbbenetes titka. Korunkban a német rejtélyt — valóságát, tényét, lényegét — immár két világháború, két német világháború magyarázza. A német rejtély a céltábla-horizont kényszere. A még mindig változásra, más-nézésre és más
