Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

háborúsugallás minden eddigit felülmúló gát­lástalanságának, a szellemöngyilkosság, a ké- jelgő exhibicionizmus egy személyben össze- geződő példájának. William S. Schlamm-ról van szó, akit két-három évtized előtt még Willi Schlammnak hívtak. És ez a Willi Schlamm, aki mint osztráknémet, az antifasiz- mus egyik színfoltját jelentette, ma az atom- 'háború első prófétája és invokálója! A tőszó — Schlamm — megmaradt, csak a hordalék változott. És Schlamm iszapot jelent. Nomen est omen. És ez a nomen, ez az ominózus név ma a világpublicisztika kiradírozhatatlan neve lett. Könyveim hordozza, televízióból, rádióból áradt a hangja, újságok, folyóiratok hozták cikkeit. Nem volt lap és nem volt nap, mely ne foglalkozott volna vele: Schlammal, az Iszappal. E név: iszapvalóság mindenkép­pen. Schlamm a világot elborítani induló iszap, lecsapolatlan láp, kísértő veszélybe csábító, színes lápfelület. Schlamm: lápvirág. Mérges, kárhozatos, elveszejtő, hínárba húzó szóvirág és katasztrófába-rántó szószuggeszció. Lápvi- rág: emberrontó, emberölő csalétek. És e név hallatára egyszerre körvonalat kap minden. E névnél, ez apropónál minden össze­torlódik; minden, amit Schlamm cinikus lako­mával kikerülhetetlenséggé kiált ki és hábo­rúvá kéjeleg; minden, ami napjaink valóságát jelenti: a háború és a béke problémáját, azt a nagy világigyekezetet, mely az alternatívát a „vagy“ szócskába sűríti. Aki a mai német valóságról ír, aki ezzel kapcsolatban a tegna­pot idézi, aki Európát mond és félt, aki a békéért való köteles gondot idézi, az nem kerülheti el a Schlamm nevet, napjaink a le­leplező szellem-jelenségét, intellektuális szé­gyenét: katasztrófanihilizmusát. A név sűrít és egyszerűsít: láthatóvá, érzé­kelhetővé tesz fogalmakat, ellentéteket. A név szimbólum lesz: valaminek a hordozója példája és példázata. A háború és béke, a fasizmus és antifasizmus összehozhatatlanságát éveken át a Hitler-Ossietzky ellentét-párral jeleztük. E két névhez összekeverőn, felkavarón, most egy harmadik járult: William S. Schlamm, aki nem kevesebbet próbált megvalósítani, mint e két név, e tűz- és víz-ellentét önszemélyé­ben való szintézisét, lehetetlenítését, meg­hamisítását. Schlamm, az atomháború uszítója, a Nobel-békedíjas Ossietzky utódjának mond­ja magát: egy lélegzetre, egy mondatban ko­runk antifasiszta mártírját szennyezi be azzal, hogy a szájába veszi a nevét. Ossietzky nevé­vel mutatkozik be, de szájából Ossietzky gyil­kosa — Hitler — vadító, kerítő mikrofónhang- ja szól: a háború. Az antifasizmust ma Nyugaton, mint béke­harcot tartják számon és ilyen értelemben is kezelik: kihágási objektumként, bűnként. A békekészség a háborúvalósítás potenciális akadálya. Az antifasizmust, a békét hatályta­lanítani kell. A legcélravezetőbb az önmagá­val való hatálytalanítás. Példát kell statuálni, konvertitát kell felléptetni, konvertitát, aki buzgalmában a pápánál is pápább tud lenni. Az antifasizmust antifasisztáival kell és lehet kompromittálni. Egy száznyolcvanfokos elfor­dulást kell produkálni és dokumentálni. De száznyolcvanfokos kilengés mindenképpen visszaüt és visszahat. A végeredmény: a zéró, a nulla, a semmi. Az értelmi és erkölcsi nihil. E folyamat, e spekuláció, e csődde­monstrálás szemtépő példája Schlamm. Voltak, akik e jelenséget, e nevet eleve senkivé és semmivé törpítették. Olvastam la­pokat, melyek Schlammról, mint valahai „zug­újságíróról“ beszéltek. Önkönnyítő, önnyugtató tévedés és tévesztés. Schlamm nem akárki. Ha a múltját lekicsinyeljük, elfelejtjük, vagy nem ismerjük, akkor nem foghatjuk fel intel­lektuális pokolbazuhanásának feneketlen mély­ségét sem. William S. Schlamm — mint Willi Schlamm — antifasiszta volt. Amikor a Reich- stagsbrand-dal kapcsolatban Carl von Ossietzkyt is bebörtönözték, ez lapja után is pontot tett. A reakció és különösen a militarista körök által annyira gyűlölt „Weltbühne“ azonban, mint „Neue Weltbühne“ Prágában csakhamar feltámadt. És szerkesztőként Willi Schlamm jegyezte. Neve a Weltbühne világnyilvános­sága előtt addig ismeretlen volt: a hetilap bécsi kiadásának volt a szerkesztője. Ossietz­ky helyett most hétről hétre Schlamm írta a lap első cikkét. Egy évig. Akkor leváltották. A lap vezetését Hermann Budzislawski vette át. És itt, ezen a ponton, ezen a tényen lendül ki Schlamm tengelyéből. Ezt a kiakolbolítást nem felejthette el és nem bocsáthatta meg soha: a bosszú motívum gyökeret vert és út­nak indult. Először önálló lappal próbálkozott: „Europäische Hefte“ volt a cím. Még most is megvan valahol a levele, melyben támoga­tását kéri (akkoriban a „Korunk" német folyó­irat-szemléjét csináltam). Hetilapjának, mely később egyre rendetlenebből és összevont szá­mokkal jelent meg, olyan állandó munkatársai voltak, mint Heinrich Mann, Ludwig Marcuse és Kéri Pál. De csakhamar feltűntek más nevek is, melyek aztán törvényesen csak a fasizmusnál köthettek ki: Henrik de Man, Do- riot, Déat, Marquet. 1935-ben megszűnt Schlamm lapja. Svájcban még megírt egy szovjetellenes könyvet, aztán áthajózott Ame­rikába, ahol a háború alatt első akciója — Roosevelt ellen irányult! 1944-'ben Dewey volt Roosevelt ellenjelöltje. Dewey beszédeit Schlamm írja. Roosevelt egy nyilatkozatában kijelentette, hogy Schlamm Dewey szájából a Hitlerellenes koalíció felbontását propagálja, a háború csúcsfokán! Sok választó és publi­cista, köztük Walter Lippmann is, erre elfor­dult Dewey fasiszta katasztrófapolitikájától és Rooseveltet támogatta. Ez életút folytatása és betetőzése ezek után nem lehetett más, mint most vállalt küldetése: William S. Schlamm, mint az atomháború hajcsára! Schlamm az antifasiszta, tömény fasisztaként hatálytalanította — önmagát. Mert aki háborút mond, az fasizmust mond. A háború ma csak a fasizmus síkján valósítható. (Befejezés a következő számban.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom