Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Európa elrablása 14. Céltáblahorizont (folytatás) Hitler államtanácsosa, Carl Schmidt professzor a politika fogalmát a szintézis kizárásával, egyenesen a barát-ellenség antitézissel definiálja és ezzel a háború „totális“ jogát kodifikálja: „A háborúnak, a halálkészségnek, más emberek megölésének, akik az ellenség oldalán állnak, mindennek nincs normatív, de ekzisztenciális értelme“. Itt persze békének, toleranciának, emberségnek nincs semmi helye. A totalitássá emelt és egyszerű létharccá süllyesztett barát-ellenség-viszonylatból nem futja sem emberségre, sem emberiségre. Az emberiség itt az ekzisztenciálisan nem létező, hisz „az emberiség, mint, ilyen nem tud háborút viselni, mert nincs ellensége, legalább is a mi planétánkon. Az emberiség fogalma kizárja az ellenség fogalmát, mert az ellenség is ember, és így nincs és nem lehet specifikus ellentét“. Carl Schmidt ez elvető formulázásban — akaratlanul elárulta az emberiség mentő útját, mely nem más, mint a „specifikus ellentétek“ minimumra redukálása, kikapcsolása, az ellenség-viszonylat, a céltábla-viszonylat felszámolása! Amikor J. Huizinga Carl Schmidt- tel polemizál, akkor csak a céltábla-viszonylat nihilizmusát tudja manifesztálni: „Ha a politika előfeltétele a barát-ellenség ellentét, akkor az államnak nincs más feladata, mint az ellenséget elpusztítani. De ha az emberiség csak örökös háborús állapotban lesz elgondolva, akkor többé nem válhat megvalósítandó közösséggé. A nihilizmus politikájának így aztán pontosan megfelel a kiirtás politikája.“ A német céltábla-politika véglogikája csak a „végmegoldás“ lehet. A fasizmus, mint a nihilizmus aktivitása, csak Auschwitznál köthetett ki! 1945 után általános volt a világ-óhaj: a német népet át kell nevelni! Amíg azonban a német nép életét a bellicizmus világnézete, a porosz-német militarizmus határozza meg, addig minden átnevelési óhaj illúzió marad. Itt az átnevelés, az eszméltetés képtelenség, lehetetlenség. A nyugatnémet valóság mai képe újfent öntelt grimasszá torzult: a céltáblákat nézi, látja, mutatja és célzó mozdulatokkal próbálja ki a lehetőséget, a távolságot: „belövi“ magát. Az Adenauer-bölcselő, Karl Jaspers 1931-ben megjelent „Filozófiá“-jában mára jól jött intuícióval, mintha eleve szentesíteni akarna minden német céltábla-mentalitást: „A határtalan életakarat és a lét hatalmi ösztönei megkövetelik kielégítésüket mások le- győzetésében és a saját értékük élvezetét a környező világ tükrében“. A céltábla-viszonylat tehát még filozógiai alátámasztást is kapott! Mihez kezdjen akkor a nevelő? A tegnapiak bevallották a lehetetlenséget: tehetetlenségüket a militarizmus-deformálta németséggel szemben. Otto Fiake közvetlen az első világháború után megjelent regényében (Ja und Nein) bevallja: „Aki ezt a nemzetet nevelni akarja, annak nem szabad vele menni, de ellene kell állást foglalnia“. Hitler jötte előtt a morál-pedagógus Fr. W. Foerster már fenékig issza a megismerés keserű poharát (Die Zeit. 1932, 94): „Aki a németség istentelen önimádatát pedagógiai síkon próbálja megközelíteni, az már eleve elvesztette a játszmát. Akit kortársai nem köpnek ki, mint hányadékot a szájukból, az nem nevelő. Aki népének nem mond ellent a velejéig, az nem vezető, de áruló. Aki hazáját szereti, száműzetésbe kell annak menni. Aki német jellemeket akar kiképezni, az a végén megvetve egy sarokban fog elpusztulni“. Ne mondja senki, hogy ez túlzás. Túlzás volt Ady Endre elkülönülő és elkülönítő átka: „Ebek hazája, nem enyém“?! A Horthy-kor- szak és a nyilas uralom túligazolták! Foerster élete, száműzöttsége, hazátlansága, pedagógiája, átka és minden jóslata Hitler révén lett igazi német realitás, melyet Bonn utólag igyekszik utolérni, átmázolni, felülmúlni és így igazolni. Ez a pedagógiai önarckép egy elrontott, elromlott, elkeseredett, boldogtalan nép erkölcsi bizonyítványa. Nem tudunk többé felháborodni. A kísértő elvonatkoztató céltáblák mást nem is eredményezhetnek, a háborús uszítások és háborús célkitűzések más pedagógiát meg sem engednek, és így eleve lehetetlenné tesznek minden igazi változást. Csak el kell olvasni, micsoda könyvek és micsoda színdarabok kerülnek napról-napra tiltó indexre Nyugat-Németországban! A tábornokok emlékiratai, a háború-dicsőítő könyvek, regények, filmek és ponyvák ugyanakkor garmadával mérgezik az ifjúságot. Az effajta háború-dicsőítés ellen még a nyugatnémet „Frankfurter Heíte“ is kikel: „A háborúkban mindig történnek ördögi dolgok, de ezekről utólag dicshimnuszokat zengeni nemcsak ízléstelen, de veszedelmes is“. És példaként egy ilyen dicsőítő könyv következő sorait idézi: „Mi ejtőernyősök ördögök voltunk, kik az égből poty- tyantunk a földre... és az égi kutyáknak senki és semmi sem tudott ellentállni. Fiúk, azok voltak ám az idők.. . Én egyedül tízet vettem magamra, hármat pisztollyal intéztem el, hármat hasbarúgtam, a többit pedig elfin- gottam“. Ehhez jegyzi meg a lap: „Ilyen és hasonló szavak maradnak az ifjú olvasó emlékezetében, mint „igazi férfiasság“, melyet kö
