Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

vetni kell. Ily módon szépül a háború nagy kalanddá“. A kalandorok a céltáblákat újra kitűzték, a horizont elsötétült, a népek, nemzetek újra meg vannak jelölve: Nyugat-Né- metország háborúra készül! Doering képviselő a Bundestag 1958. március 21-i ülésén kijelentette: „Az itt elhangzott beszédek azt a benyomást keltették bennem, hogy ezek mindenképpen alkalmasak egy harmadik világháború kirobbantására“. Fr. Muckermann, a Hitler alatt emigrációba kényszerült jezsuita mondotta: „A németség tragédiája, hogy másoknak nem garantálhat biztonságot“. Muckermann a háborút valósító külpolitikáriak mondott vétót, a céltábla-viszonylat elől emigrált. Ma Bonn atombomba-igenlő jezsuitákat importál Rómából! Gundlach céltáblaerősítő missziója mindennél jobban mutatja a különbséget: Nyugat- Németország immár klerikális segédlettel, kimondottan és vállaltan garantálhatja szomszédaink és a világnak a háborús bizonyosságot! Próbálj itt nevelni, próbálj itt nemet mondani! Aki hazáját szereti, száműzetésbe kell annak menni: Foerster szavai újra élednek. A ma harmadszor emigráló Fritz von Un- ruh és a fiatal Hans Magnus Enzensberger exódusa, — a hitleri kaland utáni tizenhatodik évben — fokozottan és hatványozottan húzzák alá Bonn visszarántó regressziós szerepét, bűnbe-háborúba-taszító céltábla-felelőtlenségét! Enzensberger tette riem akar más lenni,, mint „megszaporítani a világ haragját“. A német költő a világ haragját éleszti, sugallja, invokálja, követeli hazája megrontói ellen, akik németeknek mondják és vallják magukat, de akik valójában öntelt önrontó, önimádó, „önmérgező“, önveszejtő katasztrófavalósítók.

A nevelés elsősorban hibamutatás, hibára- vezetés, és így hibakiküszöbölés. A nevelés önfelismerés és így önkritikára-képesítés. A nevelés javítást szolgál, változtatást. Minden nép, nemzet önfelismerése, önkritikája önsebzést is jelent egyúttal. Önsebzést, de gyógyító fájdalmat. Ady költészete, nagyrészében, a magyar bűntudat önsebző, emésztő, ébresztő, változtató gyógymódja volt. Amelyik nemzet vagy nép ezt kikerüli, vagy az első sebnél, fájdalomnál abbahagyja, az a hibát másokba vetíti, és a sebet, a fájdalmat másoknak osztogatja. Menekül a maga felismerése, változni muszája, bűntudata elől és sebző bűneit most már erénnyé kompenzálja, egyre nagyobb és egyre hatványozott háborúkká nagyítja. Az ön- kritikátlan német: a háború kicsapongója.

Eksztázisa és extrémje! A bűn itt erénnyé növeli és emészti magát, hogy így felnagyítva, elborzassza elkövetőjét, aki előle csak még hazugabb, még erőszakoltabb bűn-erénybe tud menekülni. Ezért nincs megállás. És ezért olyan kétségbeejtő a német változatlanság! És ezért lehet a német változás a világ sorsfordító ténye. A háború és béke perének itt van a gyökere, mert itt van a legkonokabb vádlottja. Ma csakúgy, mint tegnap. Ludwig Bauer, aki 1931-ben írta meg feltűnést keltő könyvét: „Holnap újra háború!“, mondotta: „Németország határokat akar revidiálni és elfelejti, hogy üdve és megmentése éppen az önmaga revíziójában áll... és ez a revízió... írná a jövő történésze, elhozta volna a békét“. Az Adenauer-németség azonban még a második világháború után sem tudja vállalni és valósítani a békét! Bűnné avatja, hogy a német erény neve változatlanul a háború lehessen és maradjon.

Rudolf Pannwitzot kell újra fellapoznunk, (Deutschland und Európa. München, 1918. 68— 70) mert a német bűn-erény visszonylat itt megvilágító hiteles formulázásban nyer körvonalat: „A német ember mindenekelőtt par- venű ... nagyon gyorsan nőtt és még nem ért. meg. Szerencsétlensége volt, hogy egy gátlástalan politikai fejlődés sodrába került, mielőtt még mint típus kialakulhatott volna. A mai német ember, mint egy egésznek a funkcionáriusa — mint állampolgár vagy katona — a legkiválóbb, de mint egyedül felelős indi- vidium, éppenúgy, mint nép, társaság közösség, reprezentáns: a jellemtelenség és a jel- lemeltúlzás keveréke ... Épp azok a hibák, melyek a németet gyanúba keverik és antipati- kussá teszik és amelyek fejlődését kedvezőtlenül befolyásolták, elsősorban túlfeszített erényekből származnak ^egy morális abszolú- tumból... Állandóan lehetetlent kíván önmagától, hogy aztán felelősségérzetén összetörjön, azaz: rossz lelkiismeretet kap, ressenti- ments-be jut, kisvindlizi magát belőle; bűnét másokra fogjq, farizeus lesz, színész, elveszti tájékozódását, és a másokra tett hatásához igazodik. .. így kínlódik, hogy aztán a legőrültebb személyes motiválásokkal és interpretációkkal vakítsa el a realitást. Veszélye, hogy ösztönein nem tud uralkodni. Túlfegyelmezi őket és ezzel elköti az organikus növekedés útját, mialatt ezek mechanikusan annál féktelenebbül tovább burjánzanak“.

Az öngátlások e hatványozódó tömegéből csak teljes gátlástalansággal lehet kitörni: világgá szabadulni. S e világba-kitörés módja csak a tekintetnélküliség lehet. A fogyatékos- sági érzet azonnal átváltozik beképzeltséggé. Az elsőbbség kihangsúlyozása állandó napirendi pont lesz; a prepotencia megszokott gesztus és alapállás. Stapel kérdése itt leleplezőn telibe talál: „Ti németek, el tudnátok-e viselni, hogy a világ ne rettegjen tőletek?!“ Az önhittség felfokozása, túlfeszítése azonban árulkodón jelzi a belső űrt: a lelkiismeret és így az értelem száműzését, az igazi önértékelés és a termékeny öntudat kikapcsolását. Goethe idejében figyelmeztetett és marasztalt: „A német nem kerülhet nagyobb veszedelembe, mintha önmagát — szomszédain felgyúlva — túlfokozza; nincs nép, mely nála alkalmasabb lenne az önönmagából való kifejlődésre; ezért volt a németség részére nagy előny, hogy a külvilág oly későn vett róla tudomást“. Ez igazi fejlődés helyett, a militarizmus lélekron- tása révén, minden a külső térre összpontosul: a világ céltábla lesz. Objektum, tér, melynek emberei automatikusan céltáblákká, ellen