Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
hogy házasságunk kezdete óta ilyen. Csóré falusi lányként, egy szál ruhában hoztam fel a városba. Még az üzletekben is szé- gyelte magát, bátortalanságában alig mert megszólalni. Amíg keveset kerestem, jó asszony volt, rendesen főzött és tisztán tartotta a lakást, törődött a gyerekkel, a Verával.... Később aztán sok pénzt hoztam haza, amennyi még életében nem volt a kezében. Az első újításomért tízezer koronát kaptam, akkor ... akkor szabadult el benne valami. Kalapot vett, az én feleségem, a buta falusi liba kalapot vett. — Üjra nevetett, kesernyésen. — Legalább szép lett volna ... Mondom, elszabadult benne valami, megszerette a mulatságot, az italt, mulatókba kezdett járni... Bár minden férfi, aki táncol vele, hülye, közönséges hülye vagy részeg ... és nagyon meg lehet szorulva, ha a feleségem kell neki... Ez hát a titkod, fekete ember? — Nem kívánom... nem akarok élni vele, utálom a fogatlan száját, a hegyes orrát és agyondolgozom magamat miatta, hát nem borzasztó?! Dolgoznom kell, mint egy állatnak és pénzt hozni, sok pénzt hozni a házhoz, mert minél kevesebb pénzt kap, annál kevesebbet ad á gyerekekre. — Ezt így lehet csinálni... ? — Buta kérdés, de valamit mondanom kellett. — Lehet. Nincs kiút. Ezért ölöm meg. Nézze a kezemet! Látja rajta a töréseket, a bütyköket ? A lapát nyomai... Ennek nem kellene lenni, ez felesleges, magán- szorgalomból teszem tönkre a kezem. Jó, mi? ... Röhej, kész röhej!... Minden erőmet megfeszítve gürcölök, hogy pénzt keressek és akkor odaadom annak az asz- szonynak, érti ezt? Tudom, hogy azt a pénzt elissza, úgy iszik, mint egy férfi, megtanulta és most már nem tud meglenni nélküle... Ha nyugodtan otthon ülhetnék, papucsban és olvashatnék, nem lenne bütykös č kezem. Csakhát nincs papucsom, a feleségem kidobta az ablakon, s vele együtt engemet is kidobott a lakásból. — Hagyja ott, talán ... jobb lenne! — A gyerekek ... Figyelte Tányicska haját, mint az olvasztott arany. Éreztem, hogy nagyon boros a lehelete, sokat ihatott, bár nem részeg. — Maga iszik? — Iszok, de kevesebbet, mint a feleségem és nem otthon ... ... Látja, ezért is megölöm, hogy többet iszik, mint én ... Minek él, mondja, minek él... ? Hetek óta csendes az udvar, éjszaka is nyugalom ül benne, aludhatunk. Blaskóné széltében-hosszában beszéli, hogy autót vesznek, Fiatot vagy Octáviát. Tehetik, húszezret kapott kézhez a férje az újításáért. Az asszony egyelőre kalapot vett és őszi kabátot, szép kabát, nyolcszáz koronába került, de neki nem áll jól. Túl bő, lötyög rajta ... A szerelő messze elkerüli az udvart, semmi helye itt, Blaskóné kiadta az útját, szakítottunk, mondta Kósá- nénak, örökre... így a szerelő másfelé csatangol, elhanyagolja a ház csapjait, de bizonyára nem hisz az egész szakításban, lesben áll és várja, hogy visszatérhessen ... Blaskó Mihály nem változott. Jön, köszön és eltűnik, a barna ajtó mögött. Tudja, hogy a szerelő lesben áll és ha a húszezer korona elfogy, mert elfogy és autó sem lesz, a felesége kezén elfolyik a pénz, újra megjelenhet az udvaron ... De addig Blaskó Mihályt megbecsüli az asszony, mert húszezer korona sok pénz, tiszteletet érdemel. Elmúlik november, december, lehullt az első hó. Az udvaron feketébe ágyazva megmaradnak a sötét lábnyomok. Hangos az udvar, csupa sikongás és jókedv. Tíz centis hó esett az éjszaka. A gyerekek az utcáról is hordtak be havat a szánkóikon és félméteres dombot építettek az udvaron, ezen szánkáznak. A semminél többet ér a dombocska, kicsit felgyorsul rajta a szánkó ... Blaskó Vera a legnagyobb közöttük, tíz éves múlt, erősnövésű gyerek. Apjától örökölte a haját, ugyanolyan fekete, a nyakáig ér és szilajul röpködve az arcába hull, ha fut vagy lehajol. A szeme is fekete, de ez már nem az apjáé. Blaskó Mihálynak komoly és inkább szomorú a szeme, a Veráé mélyén meg valami meghökkentő vadság ül, olyan mint a megfélemlített bűnöző szemében, visszafojtott, de állandóan kitörésre kész belső vadság. A hangja az anyjáé, tízéves korára valószínűtlenül mély és rekedt, mintha inna és éjszakázna... Ha megjelenik a szerelő, ő sem mehet be a lakásba, de nem csinál belőle problémát, nem sír, mint Tányicska. Sírni nem érdemes, gondolja néha, nem érdemes ... Talán nem is gondolja, érzi a húsában, a vére lüktetésében érzi, hogy nem érdemes sírni, mert nem hallja meg senki, ki hallaná, ha az anyja nem hallja meg? Tánya még kicsi, nem gondolkodik, ha bánatos, ösztönszerűen sír, mert tudtára
