Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
o akarja adni mindenkinek, hogy valaki rossz hozzá, hogy megbántották és ő ezt nem érdemli meg. Aztán más tapasztalatai vannak, jobbak és biztatóbbak, ha sír, mindig meghallja valaki, Gálné vagy a mérnökné, és leszól: Tányicska, gyere fel hozzánk! Vera nagy, Vera majdnem felnőtt, az élet dolgaira egyértelműen és ösztönösen reagál, véleménye van a dolgokról, nem kimondott, inkább átérzett véleménye, s ez a viselkedésén is meglátszik. Az emberi társadalom vágyait és indulatait apróbb mértékben, de teljesen kedőzetlenül és kristálytisztán megtaláljuk a gyerekekben. Vera tíz éves korában már olyan ember, akinek a magatartásával számolnia kell a társadalomnak, mert az indulatainak utat keres mások élete felé. Az udvar sarkában Kerekes mérnök felesége hóembert épít a kislányának. Harmincéves csinos asszony, sötétkék sínadrágban és piros szvetterben, a nyakában tarka kendő. Marika, a kislánya nyolc éves. Kékszemű, babaarcú, szőke gyerek, az anyja szépen öltözteti, és minden nap ebédelni hívja az udvarról. Marika, gyere ebédelni, kiáltja le, kész az ebéd...! A gyerekek egy pillanatra megállnak és felnéznek Ke- rekesnére. Senki mást nem hívnak ebédelni az udvarról, csak Marikát és a leg- csinosabban őt öltöztetik. Mint egy hercegnő, gondolja ilyenkor Vera, mint egy hercegnőt, úgy babusgatják... Nézi a mérnöknét és a kislányát, ahogy a hóembert építik. Tányicska mellettük áll, nagy szemmel bámulja a hordóhasú, fehér hóembert, néha összemarkol egy kevés havat és Marikának nyújtja, hogy építsék be azt is a tömzsi alakba. Vera mozdulatlanul nézi őket, nem ... nem gondolkodik, érez __ V era úgy szívja magába a külső világ dolgait, mint az itatós a tintafoltot, agysejtjei megragadják az élményt és automatikusan feldolgozzák, a vérmérsékletének megfelelően dolgozzák fel anélkül, hogy az indulatokat fékező agydúcok beleszólhatnának a folyamatba. Vera agyának talán nincsenek is olyan sejtjei, amelyek gátlásokkal fékezik az indulatokat. — Na — mondta Kerekesné —, készen van ... Tetszik ? A hóember méltóságos és gömbölyű, mint egy pókhasú törpe. Marika még szemet csinál neki széndarabokból, — az anyja felment takarítani —, és egy sor fekete fogat. Szép fogak, mondja Tányicska, ni, hogy nevet velük! Ördögi fekete vigyorral néz a hóember a gyerekekre, különösen Verára vigyorog, úgy érzi őrá, Blaskó Verára röhög legjobban. Szembenéz vele, szénfogai vicsorognak, Marika éppen az utolsó fogát illeszti a helyére. Alaktalan gondolat mozdul meg Verában, engem az anyám késsel kergetett, alig tudtam elmenekülni tőle... Talán ilyen vagy hasonló a gondolata, rejtelmes és félelmetes, mert ismeretlen, mint egy halálos betegség láthatatlan ba- cilusa. Az égitestek erőviszonyait le tudjuk írni, jeleket találtunk ki a vegyi folyamatok érzékeltetésére, az anyag legparányibb részeinek, az atomoknak és mozgásuknak a kifejezésére... az emberi lélek — agy és idegrendszer — belső folyamatait nem tudjuk tökéletesen leírni. Nem tudjuk, mi történik Verában, mialatt szembenéz a szénfogú hóemberrel. Fekete vigyora mögött talán magát látja, ahogy mezítláb fut az anyja elől, ki tudná, milyen asszociációkat kelt egy hóember? Talán az elmé- lyülten dolgozó Marika eszébe juttatja, hogy őt soha nem hívták még ebédelni, Gálné sem, annak is csak Tányicska tetszik ... miért, kérdezi talán, de nem felel senki... Hercegnő, elkényeztetett nyafka, gondolja és az idegein apró impulzusok futnak a fény sebességével; az agykéreg sugárzik, fénytelenül, jelentéktelenül sugározza a parányi, de szigorú jelzéseket, rosszindulatú parancsokat küld a kéz, a láb, a száj, a fogak idegdúcainak, az idegdúcok továbbítják az izmoknak ... Nem, ezt nem tudjuk leírni, erre nincsenek még jeleink ... csak amikor az izmok megmozdulnak, a szem kigyullad, a fogak egymáshoz feszülnek és megmozdul a láb, a kéz, ezt tudjuk leírni... Vera odamegy a hóemberhez, Tányicskát félreállítja. — Nem szép hóember — mondja rekedten —, ronda hóember, rossz ránézni! — Szép — mondja Marika és megigazítja egyik fekete szénszemét —, nézd, hogyan nevet, milyen jókedvű! — Vigyorog, mint a fakutya. Mosoly és vigyor — a relativitás talán az emberi én alaptulajdonsága. Vagy a dolgoké? — Disznó fakutya, mit vigyorog? — Belerúgott a hóemberbe; a tuskóhasú, hideg legény megroggyant. — Hagyd a hóemberemet!... Hagyd őt, hagyd mosolyogni! Hóember — becézi síró hangon — hóemberke... — és igazgatja a rúgás helyén. Vera még egyszer belerúgott és rátaposott. Gyenge, kis hóembert épített Kerekesné, a második rúgásra összeomlott, fekete fogai kipotyog-
