Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Szabó Béla: Ebek lázadása (Regényrészlet)

A gazdája azért tartotta és táplálta, mert remek megjelenésével emelte emberi méltóságát. Kissé furcsán hangzik, hogy egy kutya emeli valakinek az emberi méltóságát, de itt ez fennállt. Ha egyedül volt, sem megjelenésében, sem szellemi működésében az emberi méltóságnak még a szikráját sem lehetett rajta felfedezni, de ha Tippel megjelent, magatartása bizonyos előkelőséggel párosult. Az emberi méltóság úgyszólván műanyag volt nála, akárcsak a műmosoly, amely pontosan beleillett a programjába.

Tip nagyon híven emlékezett arra a napra, amikor hozzákerült. Alig volt akkor hat hónapos, de már izmos volt és mesz- sziről egy felnőtt farkasra emlékeztetett. Tip egy szegény hatgyermekes családnál nevelkedett, ahol, mi tagadás, több verést kapott, mint enni. Mégis ha most visszaemlékezik akkori napjaira, bizonyos szeretettel gondol a pajkos rossz kölykökre, akik lovagoltak rajta, gyufával égették a fülét, csípték, verték, egyetlen pillanatig sem hagyták nyugton ... Valahogy érezte, hogy e kölykök kínzásaik ellenére, sőt talán éppen ezért, komolyan ragaszkodtak hozzá. A kölykök Ricnek hívták akkoriban... és egy pénteki felhős napon történt, hogy Andor, a legidősebb, bőrszíjat kötött a nyakára, megfogta a végét és a piacra vitte őt eladni. Andorral természetesen a többi testvér is kivonult nagy izgalommal ugyan, de szomorúsággal és lehangoltság- gal. Néma menet volt. Andor azt az utasítást kapta, hogy háromszáz koronáért adja el, egy fillért sem szabad engednie ebből az összegből, mert a pénzre feltétlenül szükségük van. Andor viszont önállóan cselekedett, ötszáz koronát kért érte. Abban a reményben tette, hogy ezt az összeget senki sem adja meg. Ilyen magas árért nem talál majd vevőt és újra hazaviheti. Tip sosem fogja elfelejteni Andor dühös arcát, amikor a főszerkesztő úr megjelent és anélkül, hogy alkudozott volna, kifizette az ötszáz koronát érte. Amikor Andor átadta a szíj végét, a keze reszketett, de azért nem sírt, hanem zavartan és tétován szipogott, utána lassan, de biztosan megindult orrából egy eleven forrás. És ez így volt mindig. Ha Andort valami fájdalmas izgalom érte, többnyire taknyos lett. Ő szegény nem tehetett róla.

Amikor a főszerkesztő átvette, Tip tiltakozni kezdett, húzta jobbra, balra a szíjat, ágaskodott, egyszóval értésére akarta adni, hogy neki semmiképp sincs Ínyére ez az üzlet. Ám a főszerkesztő erősen fogta, majd ráordított, később, mikor látta, hogy ez sem használ, alattomosan hasba rúgta. Ez a rúgás nem érte váratlanul. így hát volt ideje kivédeni, ugyanakkor azonban ellenállása is csökkent. Engedelmesen követte új gazdáját, őt pedig a kölykök követték felbomlott sorrendben pislogva és zavartan. Tip arra a jelentéktelen dologra is emlékezett, hogy Andor az ötszáz koronát balkeze két újjá közt tartotta, kissé távol a testétől, mint valamit, ami tisztátalan.

Üj gazdáját nehezen szokta meg, a jó ételeket csak azért tömte magába, mert éhes volt és nem azért, mintha ízlett volna. Valahogy hiányzott neki a lárma, a zaj, csipkedés, bukfencezés, amiben része volt egykor evés előtt, utána és evés közben is. Ügyszólván egy tányérból evett a testvérekkel és azok majdnem együttérzésből négykézláb futkostak vele együtt fel és le a szobában, hogy ne legyen köztük kirívó a különbség. És se vége, se hossza nem volt a szórakozásnak, a mulatságnak, aminek természetesen ő volt a központja, a főszereplője. Nem egyszer kabátot, nadrágot, sőt sapkát is húztak rá... Hajnaltól késő estig folyt ez így, ötletekben nem volt hiány... ő maga is igyekezett... már úgy állt két lábon minden támasz nélkül, mint a legfiatalabb másféléves lurkó. Ez a legkisebb igazán kedves volt, annyi bizalommal volt hozzá, hogy félelem nélkül a szájába dugta mindig piszkos kis mancsát. Oh, gyönyörű idők voltak, nem panaszkodhat, gyönyörű fiatalsága volt... ezért nyelte le új gazdájánál oly nehezen a jó falatokat, amit egy külön tányérban az asztal alá dobtak oda neki a figyelem, a jóakarat, az udvariasság minden látható jele nélkül.

Ez a kiközösítés már a vásár első napján megtörtént. Finom szimatjával azonnal megérezte ezt a más, merőben új világfelfogást. Ha nem lett volna éhes, talán otthagyja sértődötten a zsíros falatokat, ott az asztal alatt. Különös bagó és nikotin bűze volt a csontoknak. Némi undorral tudta csak magába tömni és ropogtatni őket. A legrosszabb azonban az volt, amikor Ric helyett Tipnek kezdte a gazdája csúfolni. Napokig tiltakozott az új név ellen, úgy tett, mintha nem hallaná, igyekezett tudomásul sem venni, ignorálta, mintha nem hallaná, mintha nem értené új gazdája szándékát. A maga részéről