Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Szabó Béla: Ebek lázadása (Regényrészlet)

pében a veszély közeledett. Soha senkinek nem tett szemrehányást, ha e kirándulások folyamán valami baleset érte. Senki sem mondhatja vagy állíthatja, hogy panaszkodott volna. Ezért fájt neki annyira, amikor egy napon észrevette, hogy gazdája titokban hazafelé készülődik, mintha szökni akarna. Látta, hogy mindenféle bevásárlásokat eszközöl és tele tömi a kofferjeit haszontalan dolgokkal. Holmi arany töltőtollakat vásárolt össze, selymeket, szöveteket és drága orvosságokat, amelyek egy rendes kutya szemében érthetően haszontalannak tűntek. Akkor támadt először az a gondolata, hogy ittmarad és nem megy a gazdájával. Valami azonban visz- szatartotta, valami, amit a kétlábúak kutyahűségnek neveznek. Tip akkor még nem tudta magát túltenni a „hűség“ fogalmán. A szokás és kényelem hatalma elfeledtette vele gazdája rideg magatartását, saját érdekei elhomályosodtak előtte... Eleget akart tenni annak a várakozásnak, amit a kétlábúak évszázadok óta elvárnak, sőt követelnek is tőlük.

Gazdája egyébként egy lépést sem tett nélküle... és nem egyszer tapasztalta, mennyire hasznos, mennyire nélkülözhetetlen a jelenléte. Gyakran megtörtént az is, hogy az ajtók csak azért nyíltak meg gazdája előtt, mert ő is jelen volt. A vendéglátók figyelme, különösen az asz- szonyok részéről először feléje irányult és gazdája a szívélyességnek már csak a hulladékait élvezte. De Tóni ezt is oly kitűnően kamatoztatta, hogy elérte azt, amit akart. Nem egyszer a düh és utálat rázta, hogy látta gazdája arca majd elolvad abban a torz mosolyban, valahányszor a vendéglátók megsimogatták a szőrét vagy a farkát, amelyre joggal büszke is volt.

E házalások nem voltak mindig kellemetlenek, az amerikaiak ugyanis pontosan tudták, hogy Tóni mit szeret és bőkezűen ellátták nyalánkságokkal. Csak a fogorvos várótermében érezte magát rosszul. Ott egyszerűen egy ketrecfélébe zárták, ahol várnia kellett órák hosszat, amíg gazdája végre savanyú pofával, rosszkedvűen megjelent. Egy napon ennek is végeszakadt, mert Tóni vadonatúj fogsorral lépett ki a rendelőből és műmosolya hatványozva verődött vissza a műanyagon. Tip akkor egyenesen szívdobogást kapott, úgy látta, hogy ez a műmosoly felszínre hozza gazdája összes hazugságait és csalásait. Tip rejtélyes módon mégis kitartott mellette

kilógó nyelvvel... futott, loholt mögötte és előtte... E napokban alig volt ideje gondolkozni, alig volt ideje találkozni ama kedves hölgyekkel, akik elviselhetővé tették érett napjait. Mert Tip már érezte, hogy maholnap komoly érintkezésbe jut az öregséggel. Az a tény is, hogy feltétlen engedelmességgel loholt gazdája után és statisztált hamis mosolya mellett, bizonyította, hogy nem fiatal többé. Jól tudta, hogy ezt már többé nem tagadhatja... A hűség kezdett kissé avas lenni, már szaga volt. Bizonyos bánattal, szégyennel és főleg megvetéssel viselte el gazdája műmosolyát és önmaga hűségét.

Amikor az egyik kacsalábú hölgyével közölte, hogy rövidesen elmegy, a hölgy vinnyogni kezdett, majd kérlelte, hogy hagyja el gazdáját, mert ilyen szívtelen embert nem érdemes szolgálni és még kevésbé emelni a tekintélyét. Tip igazat adott hölgyének, jólesett ilyesmit hallania, de némán és megfontoltan hallgatott. A hallgatás mögött lehangoltság is gubbasztott, mert a kacsalábú hölgy kedvence volt egy vén, hisztériás milliomosnőnek és tisztán az ő kedvéért Tip is szívesen látott vendége lett a ház ragyogó konyhájának. A kacsalábú hölgyet Fanninak hívták, már az első napon, amikor megismerkedtek, rendesen bemutatkozott, komoly tapintattal nézegette és szagolgatta Tip férfiasságát, lihegő vékony nyelvén csurgott a nyál és mindvégig bebizonyította, hogy Tiphez való ragaszkodása nem holmi kaland, hanem őszinte szerelem.

Ha Tip elhagyta volna gazdáját, bizonyos, hogy helyet talált volna az agg milliomosnőnél... Hisz a házban mindenki tudta, hogy Fanni ezévi apróságainak ő az apja. Ezt nem is lehetett letagadni, mert a kicsinyek — egy kivételével — rá hasonlítottak. Fanni persze ezt minden alkalommal értésére adta. Ha meglátogatta, mindig a kicsinyekhez vezette és ha valamelyik ugatott vagy verekedett, sosem mulasztotta el felhívni a figyelmét, hogy „ni... ni... egészen az apja“. Tip ilyenkor elégedetten hunyorgatott közönyös szemével és már úgy járt oda, mintha második otthona lenne ... E meghitt családi jelenetek ellenére mégis el volt tökélve, hogy szélhámos gazdájával tart.

A „hűség“ nem egészen találó kifejezés Tip esetében. A hűség bizonyos szeretetet tételez fel, holott Tip nem szerette a gazdáját, nem is volt semmi oka, hogy szeresse, mert gazdája őt sem szerette.