Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Jaroslava Blažková: Nylonhold (Regényrészlet)
terben, sínadrágban, nehéz cipőkben csoszogtak a parketten. Andrej átfogta a derekát: — Gyere táncolni! A piros és kék reflektorok fényében elmosódtak az arcok, a fejkendős nénik hunyorogva zárták le a szemüket. Vandában hirtelen az az érzés támadt, hogy a boldogsága nagyonis egyértelmű. Annyira világos, hogy elveszti tartalmát és feszültségét, hogy ez már nem is boldogság, csupán megszokottság. Kellemetlen érzés fogta el, és elbújt előle Andrej dohányillatú, durva szvetterébe. — Jó veled lenni — mondta Andrej. — Veled mindig jól érzem magam. — Én is — nyugtatta meg magát. Ez volt az első hazugsága. X Éjfél után felébredt. Nyomta a fejét Andrej karja, nem volt hozzászokva idegen vállon aludni. Elhúzódott, és oldalról nézte szótlanul a férfi sötét haját és gyermekesen nyitott száját. Védtelennek látta, és ez szánalom helyett felkavarta. Az embereket a boldogság elbutítja, gondolta és ráébredt, hogy igazságtalan. Mi is történt? Hiszen Andrej kedves és szenvedélyes volt, amilyennek várta. Tetszett az ajka, a nézése, és az a mód, ahogy a karjába fogta, ahogy szerette, ahogy beszélt. De valahol benne mégis volt valami, egy kis feldühödt állat, amely tüskéit meresztette és prüszkölt. Visszagondolt az útjukra, a portással folytatott tanácskozásukra, a délutánra és az estére a bárban. Andrej mindig férfias és igazságos volt. Sehogy sem tudott rájönni nyugtalanságának okára. Ledobta magáról a takarót és leengedte lábát a padlóra. Talpa alatt megcsikordult a fa, kellemes volt rajta mezítláb lépkedni. Andrej felébredt. Annyira hiányzott neki a lány feje, mintha már évek óta egymás mellett aludnának. Észrevette az ablak keretében és csendesen megkérdezte. — Almélkodol? Vanda megfordult, bosszantotta, hogy Andrej nem alszik, de nem hagyta, hogy meglássa. — Gyere, nézd meg. Nylonhold van az égen. , Andrej felkelt, a szobában hideg volt. — Megfázol! Átölelte, és ajkával megérintette a vállát. Vanda türelmetlenül elhúzódott: — Nézd már! A hold valóban nylonból volt. Felhő, csillag és sötétség a túlsó oldaláról áttetszett rajta. Fénye mesterséges volt, az érc ragyogása nélkül. Nézték a bevilágított völgyet, és Vanda várta, hogy mit fog kérdezni: — Ugye, más senkid nincs? — kérdezte. — Nevetséges vagy. — Néha az az érzésem, hogy másutt vagy. Nem válaszolt. Pedig Andrej várta, hogy mentegetőzni kezd. Minden más lány ezt tette volna. Vanda feléje fordította krétafehér arcát: — Szeretnék síelni. — Mit? — Síelni. Odakünn! —Most? — Öltözzünk fel, gyönyörű lesz! — De hiszen zárva a menedékhá?, és hol vennél sílécet? Le kellett feküdnie. Neheztelt, hogy a férfi kifogásai igazak voltak, hogy nem volt kedve hozzá, nem lelkesedett az ajánlatán és nem hódította meg a nylon éjszakát, mégha a kéményen kellett volna is kimászniuk. Andrej gondosan betakargatta és ő dacosan kinyújtotta a lábát. Ezekben a pillanatokban már-már rájött nyugtalanságának okára, ám elaludt, mielőtt megfejthette volna. X Már tudta, honnan eredt nyugtalansága. Andrej kellemes volt, magányos pillanataikban intim, szenvedélyes, és kapcsolatuk logikusan fejlődött. Minden, ahogy akarta. Minden megegyezett az elképzeléseivel, semmi meglepetés nem érte. De szüksége volt a váratlanra, mint a sóra. Vágyott bolond helyzetek után, ahol azonban sablon nélkül cselekedni kellett. Érdekelték a rendkívüli dolgok, emberek szokatlan tulajdonságokkal, magánéletük titkaival. Andrej egyszer ezt mondta neki: — Fogadni mernék, hogy gyermekkorodban kulcslyukon leskelődtél! — Nem ismerte fel, hogy ez a tulajdonsága nem tűnt el, csak átalakult valami állandó forró szomjúsággá. Bosszúsan tapasztalta, hogy Andrej szerelme egyre szolidabbá válik, hogy félti és kerüli a kételyeket. Andrej kérlelte: — Nem szabad ilyen hajthatatlannak lenned. Légy egy kicsit gyönge és édes is, hogy védhesselek. A férfiak szívesen küzdenek, de nem bírják a vereséget.
