Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Jaroslava Blažková: Nylonhold (Regényrészlet)

— Fütyülök rá, mit szeretnek a férfiak. Az érdekel, hogy mit szeretek én!

Beburkolózva, kedvetlenül feküdt, mert odakünn sütött a nap, és láza volt. Az ő híres egészsége mégsem bírta a havon ücsörgést és a mezítlábas éjszakai merengést.

— Kis önző vagy.

— Mert nem alkalmazkodom a másik önzőhöz? Engedj úgy élni, ahogy nekem tetszik!

,— Hiszen semmiben nem akadályozlak! Ha más lennél, már nem is te lennél.

— Ostobaság. — Untatta ez a mérlegelés és Andrej örökös jelenléte. — Gyerünk, gondolkozzunk inkább a tervrajzodon.

Andrej leült a padlóra, hátát az ágyoldalának támasztotta és rajzolt. Vanda figyelte biztos, gyakorlott kezét. Ezekben a pillanatokban csodálatra kényszerítette. Megfeledkezett róla és lapot lap után töltött meg vázlataival.

Vanda megtámasztotta a fejét, nézte a papírra vetett vonalakat, amelyeken fények cikkáztak. Azt képzelte, hogy hajón van, és a láza tropikus malária.

Andrej felállott:

— Szakirodalomra lenne szükségem. A szálloda teljesen nyílt terepen fóg állni. — Mélyet lélegzett és nézte a lány fehér vánkoson nyugvó fejét.

— Vanda.

A napfény a hajába kapaszkodott és sötétvörösen ragyogott.

— Vanda, emlékszel még rá, hogyan fogadtak itt bennünket?

— A „poznani püspök-fejű“ öregre gondolsz?

— Mondtam neki akkor valamit, amit komolyan gondoltam. Tudod, mit?

— Hogy már nem vagyunk gyerekek.

— Hogy januárban összeházasodunk.

— Ez megállapítás vagy parancs?

— Ez alázatos leány-kérés.

Megfogta a lány kemény, kis kezét és

a szájához emelte. Vanda elmosolyodott:

— Visszaélsz a betegségemmel.

— Hogyan?

— Tudod, hogy elcsigázott és tehetetlen vagyok és hogy most könnyebben legyőzhetsz.

— Nem égsz a vágytól, hogy hozzám jöjj ?

— Az igazat megvallva — felemelkedett és rászegezte zöld szeme tekintetét — nem vágyom senkihez sem feleségül menni.

Andrej vállat vont.

— Várj, ne vedd ezt úgy ... Csupán nem szívlelem a végleges kapcsolatokat, Andrej ....

Szárazon mondta:

— Vedd úgy, mint javaslatot. Bármikor jóváhagyhatod.

— Miért rontsuk el a szabadságunkat?

— Kérlek. Ahogy óhajtod. Többet nem beszélünk róla.

Gyöngéden kérlelte:

— Gyere ide!

Andrej nekitámasztotta a homlokát a cifra ágynak.

— Közelebb.

Még egy lépést tett.

— Csókolj meg!

Hosszan csókolta.

— Hogyan képzeled ezt?

—A házasságot? Egyszerűen együtt lennénk.

— Ez az egész program? Nem gondolod, hogy ez kevés?

Nyugodtan nézte a lány nyakát, vállát, ingének kivágását, amely mögött aranyló keblei emelkedtek. A jobb füle alatt fekete anyajegy volt. Soha eddig nem vette észre. Megérintette kisujjával, de Drahára gondolt, aki soha többre nem vágyott, csak arra, hogy vele lehessen. De ő nem értette meg. Vanda hűvössége olyan volt, mint a büntetés, az élet sötét igazsága, avagy fordítva — logikátlansága.

— Szövetkezeti lakást vásárolnánk — mondta férfiasán.

Vanda ásított.

— Nemrég egy bizonyos férfi szintén felkínálta a házasságot. A lakáson kívül gyerekeket is ígért.

— Kicsoda? Még nem beszéltél róla!

— Ne légy nevetséges. Csak viccből mondtam. Csúnya, öregebb férfi, de érdekes.

Maga elé képzelte a Ventúr utcát, a képviselő fáradt szemét, csintalan mosolyát, amely mögött mintha mindig valami más rejtőzne.

— Nagyon érdekes ember.

— Egyszer belehalsz az érdekességeidbe.

— Mindenki valamibe belehal.

Lefeküdt és behúnyta a szemét. Nem

válaszolt akkor sem, amikor kérdezgette, úgy tett, mintha aludna.

Andrej sokáig járt le és föl, idegesen dobolt az ujjaival, és kutató tekintete hosz- szan fürkészte az arcát. Aztán ő is végig- dőlt a heverőn és elaludt.

Vanda csendesen felkelt, felöltözött, és legyengült lábán futott, hogy üdvözlő lapot küldjön barátnőjének, Ditának, az orvostanhallgatónak. Ezt írta:

„Gyönyörű itt minden, lenyűgöztek az óriási hegyek. A. kedves, de biztosan evez