Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Kovács Miklós: Egy csokor hóvirág
— Hilda udvarlójától. — Nem nézett a kollégái szemébe, tekintetét leszegte, mint aki szégyelli magát valamiért. — És te csak egyszerűen tudomásul vetted anélkül, hogy igyekeztél volna megvédeni egy lányt az öregasszonyos szóbeszédtől? Hiszen te maqad is pletykának nevezted?! — tüzeskedett Joli, s egy dühös pillantással fordult el Sanyitól. — Nézd, Joli, én győzzek meg egy férfit afelől, amit Hildának sem hitt el? Láttam, hogy az én erőfeszítésem úgyis hiábavaló lenne ... Talán... talán így, idejében Hildának is jobb ... — De felrúgja a munkáját, itt akar hagyni csapot-papot! Ez nemcsak a szerelem kérdése, nemcsak pletyka-ügy. Itt a megkezdett munkája, a csöpp kis emberpalánták, a másodikosok. Vagy talán beszéljünk inkább a hivatásszere- tetről? ... — De szerelem is van a világon — fordult oda idősebb kollégájához Sanyi. — Vagy te talán azt gondolod, kellemes olyan emberek között élni, fogadni a köszöntésüket, a szemükbe nézni gyűlölet és harag nélkül, akik lepocskondiáznak, sőt piszkos kézzel belenyúlnak legszentebb érzelmeidbe!? Sanyi azt várta, hogy két társa vitába száll vele, hogy ledorongolják, de azok nem szóltak. Magukbaszálltan mérlegelték szavait. — Akkor... akkor menjen ... ! —< szólt Joli. Én azt hittem, hoqy a kis másodikosok jobban a szívéhez nőttek... Néha téved az ember. Ma tanít nálunk utoljára... Ha végez, kezet nyújtok neki, mint ti, és nem fogom elfelejteni, hogy helyeseljem előtte elhatározását... Kint elállt az eső és lassan foszladoztak a szürkés-fehér fellegek ... Az irodába lassan gyülekeztek a tanítók. Négy óra után megjelent az igazgató is. Halkan beszélgettek, Hildát emlegették, ki mellette, ki ellene szólt. Tőle jöttek elbúcsúzni, másféléves közös munka után megszorítani a kezét, hogy útjára engedjék. A barátnői apró ajándékokat szorongattak a kezükben, hogy emlékül adják a kis Hildának, aki a legvirgoncabb, a legélénkebb volt a tantestületben. Nagy, barna szeme mindig mosolygott ha beszélt. Közvetlenségével vált igazi barátjává kollégáinak. A bánatot kifelé sosem mutatta, befelé könnyezett; senki sem sejtette fájdalmát... Végre megszólalt az óra végét jelző csengő. Elhaltak a beszédek, s kint zajossá váltak a folyosók. Az iskola kapuján rendezett sorokban kitódultak a gyerekek, majd kisebb csoportokra szakadozva elindultak hazafelé... Könnyvekkel a kezükben a délutáni váltásban tanító pedagógusok is elhagyták a tantermeket, és beléptek az irodába. A már bent ülők mintha minden egyes ajtónyitásra kissé összerezzentek volna; a kitáruló ajtót figyelték, tekintetükkel a belépőt vigyázták. De Hilda még nem jött. Már mindenki a helvén ült, amikor megjelent. Szemét lesütötte, mint aki fél az emberek arcába nézni. Lassan a helyére ment, és lerakta a könyveit. A többiek kísérték minden lépését, s csak most vették észre, hogy a szeme, nagy barna szeme könnyes ... Még fénylett az arca is, látszott, hogy nem rég törölte le az alágördüíő könnyeket. A tanítók lopva egymásra néztek és nem értették, hogy mi történt. A búcsúzás ...? Félben maradt munkája fölötti bánkódás ? ... — Mi történt veled, Hildácska? — kérdezte Joli, és anyáskodva ölelte át a lány nyakát. — No, hagyd, ne légy olyan puhaszívű, majd megszokod új helyedet is ... — vigasztalta. Hilda szeméből azonban a könnyek újabb árja tört elő, és keserves, görcsös zokogás rázta meg a testét. Ketten is odabújtak hozzá, hogy vigasztalják, elapasszák a könnyek áradatát. — Ne haragudjatok rám, tudom, hogy ostoba, buta vagyok — emelte fel a fejét, és könnyektől fényes szemmel nézett munkatársaira. — Nem érdemiem meg tőletek ezt a kedvességet... Nem szolgáltam meg ... És nagyon ... nagyon szégyellem magam. Azokat akartam elhagyni, akik szeretnek, akik ragaszkodnak hozzám — mondta könnyeit törölgetve. Táskájából előhúzott egy aprócska csomagot, kibontotta a vonalas füzetlapot és a papírból
