Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
cölt. Spekulált, játszott, elvesztette a játszmát. A kudarcból bánat száll fel, mint forró vízből a pára. Üj álom boldog, fiatal apává teszi. Milyen könnyű volt akkor minden! Az élet úgy feküdt előtte, mint a frissen bevetett föld: pontosan tudta, mit hoz majd neki. Olyan szépen kezdődött! Elsőszülött fiát kézen fogva vezeti a faluban. A csöppség az első nadrágban büszkén aprózza mellette. Mi mindent látott a gyerekben! Minden reményét és legjobb tulajdonságait. Nézte a tipegő gyereklépteket, és meleg érzés áradt el a lelkében, új belső szerv kezdett dolgozni benne, amely arra hivatott, hogy szeresse az új nemzedéket, és felelősséget vállaljon a bimbózó életért. Hogyne szerette volna a gyerekeit! De a maga módján szerette őket, bennük is csak önmagát szerette. Az örököseit, akik folytatják majd a munkáját. Gyermekeiben keresett jutalmat a sok lemondásért, nélkülözésért, és hálát várt tőlük. Talán önző volt a szeretete, és ezért elhibázott? Talán önmagukért is szeretnie kellett volna őket? Talán... Hiszen a gyerekek saját természetük törvényei szerint fejlődtek és egészen más emberekké váltak, mint ahogyan ő kívánta. Kitörtek, messze szaladtak a körből, amelybe az apai korbács erőszakkal be akarta őket hajtani. Antonín apja akarata szerint német vidékre ment egy molnárhoz mit cseregyerek. A hegyvidékről származó német fiú vérig bosszantotta. Közönyös volt, telhetetlenül falánk és arcátlanul pimasz. A molnár alig várta az év végét, hogy megszabaduljon az idegen gyerektől és visszakapja saját fiát. Csakhogy a német molnártól nem a régi Tonda jött vissza, nem a hajdani szelíd, engedelmes gyerek. Önérzetes, úrhatnám suhanc lett belőle, aki megízlelte a lazára engedett gyeplő édes szabadságát. A csalódás a molnárt óvatosságra tanította. Második fiát, Josefet már nem cseregyerekként küldte Németországba, nehogy elkényeztessék, mint Antonínt. Josef dolgozni ment oda. De ő sem maradt az apai járomban, pedig a bérért szolgáló asztalos- tanonc sovány kenyerét ette. Josef nem is jött vissza többet. A tanoncévek után munkát keresett magának, beállt segédnek, és attól kezdve nem is írt haza. Lányait a molnár nem tartotta olyan becsben, mint fiúgyerekeit. Elégedetlen volt velük, noha ellentmondás nélkül, alázatosan teljesítették az apai parancsokat. Sejtette, érezte, hogy a lányok is kicsúsznak a kezéből, mert vágyaik és törekvéseik nem a malomhoz fordultak, hanem ki a nagyvilág felé. Ügy tervezte, hogy a malmot öt gyereke vállával megtámasztja. Bilanský-tulajdonná válik, amelynek ő lett volna az alapítója. Terve összeomlott azok közömbösségén, akiket a családi vagyon pilléreinek tekintett. A molnárt harmadszor ragadta torkon a bánat. Csalatkozott. Vérei, gyermekei a szeme láttára romlottak el. A fájdalom három éles foggal mart a leikébe, feldúlta, szétzilálta, míg a kétség- beesés a hol felszökő, hol süllyedő lázzal karöltve végül is új látomásokkal ködösítette el agyát. Azt álmodta, hogy átvirrasztott éjszaka után a kocsmában ül a kártyaasztalnál. Mindenét elvesztette, amije volt, és hozzá sok mást is, amije még nem volt. Kezét a karjára fektetve alszik. Ő pedig, azaz valaki, aki rajta kívül áll, aki úgy érez és gondolkodik ugyan, mint ő, de a valóságban, csupán Bilanský molnár éntudata, húsvér énjét ott látja az asztal mellett. Látja ráncos tarkóját, ősz fejét, a sovány lapocka a mellényen át is élesen kiugrik görnyedt hátán. Most látja az idomtalan fekete kezet is, amely lenyomja ezt a fejet, odaszorítja az asztalhoz, mélyedést váj ki az asztal lapján, mint a puha agyagban, áthatol a deszkán, még mélyebbre nyomul a fej, a padlóba, a földbe, mélyen be a földbe ... és Bilanský molnár már ott fekszik a földön, beletemetve az agyagba, arccal lefelé, elnyúlva, holtan, és fölötte az ugar terpeszkedik, elborítja, elnyeli, mint a víz örök birodalma a vizbefúltat. A földje, parlagon heverő földje! A barázdák és friss ekefordulók nyomán körös-körül él és lélegzik a táj, csak az ő földje fulladozik a sűrűn burjánzó gaz alatt. Az elhanyagolt föld, az egész falu gúnyjának céltáblája, amely most bosszúból megfojtja haragtartó gazdáját. — Segítség! Segítség! A molnárt saját hangja riasztotta fel. A szó még a torkában bugyborékolt, mikor a kiáltásra minden átmenet nélkül magához tért a lázálom kábulatából. Ledobta magáról a dunyhát. Fojtogatta. Még a levegőt is nehéznek érezte. Felemelte kezét, hogy letörölje homlokáról a verejtéket. Keze nem bírta megtenni a hosz- szú utat. Eszmélése sötét hátteréből hirtelen felbukkant a lázálom befejezése. Álmodott? Vagy csakugyan eltemették a saját földjén? Talán éppen most hozták
