Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
haza, megtalálták, amint segítségért kiáltott. Valóban, hiszen a hang még ott bizsereg a torkában! Nem, nem lehet! Talán elaludt és nagyon élénken álmodott. Milyen könnyűnek érzi magát! Nincs semmi baja! Friss és egészséges! Biztosan beteg volt, egy ideig őriznie kellett az ágyat és egyszerre meggyógyult. Még gyönge egy kicsit, olyan gyönge, hogy a fekvést is kellemesnek találja. Inkább fekve marad, bár tulajdonképpen nyugodtan felkelhetne és kimehetne. Mindenütt barátságos csönd, a malom kelepel, öröm hallgatni. A vastag, régi falak alig érezhetően remegnek, a levegő lágyan áramlik, könnyű lélegzettel minden békésen együtt pihen a molnárral. Valami meglebben a bútorokon. Táncoló, sárgás fény villan. A lámpa fénye? Hiszen odakint fényes nappal van! Talán elfelejtették a lámpát eloltani ? Lassan megfordítja a fejét. A fiókos szekrényen a feszület mellett üveg gyertyatartóban szentelt gyertya ég. Egyszerre szétfoszlott a kellemes kábulat, amely elködösítette érzékeit. Ébren vagyok! Nem álmodom! Ide állították a szentelt gyertyát, hogy meghaljak, én pedig olyan jól érzem magam, mint még soha! A gyűlölet tüzes forrásából gonosz gúny buggyant ki. Ezt nem tűrheti! Ezért bosszút áll! Még nem szűnt meg az uralma, még ő az úr a házban, ő, Bilanský molnár. Majd megmutatom nektek! Felordítok ... és minden arc megmerevedik a félelemtől, úgy, mint eddig. Még nem haltam meg! Mint egész életemben, most is látni akarom, hogy reszkettek uratok és parancsolótok előtt! Kiáltott. Kiáltását félelmes mennydörgésnek szánta, de gégéjéből csak vékony, didergő hang szakadt ki. Üjra kiáltott. Ugyanaz az egérhang. A zsarnok nyugtalanul felágaskodott benne. Várt egy darabig. A másodpercek lassan, nehezen vánszorogtak. Ólomlábon járt az idő, kitölthette ezerféle felbukkanó és végig nem gondolt gyanúsítással. Vajon ki lehet bent a másik szobában? Az asszony, Antonín vagy talán az öreglegény? Ki az, aki óvatosan belépett, de a padló csikorgására azonnal megállt? Miért nem jelentkeznek? Miért nem beszélnek? Fülét hegyezte. Szoknyasuhogást hallott, több ember jelenlétét sejtette. Miért nem hallották a hangját? Mindenáron fel akarta riasztani őket, hogy foglalkozzanak vele, kiszolgálják, körülugrálják. Ő az úr a házban, utolsó leheletéig! Olyan törzs ura, ahol nemzedékről nemzedékre szállt a vak engedelmesség. Ő lenne az utolsó, akihez ez a hagyományos engedelmesség akarva, nem akarva hű maradt? Tomboló düh hatalmasodott el rajta. Nagy erőfeszítéssel megpróbált felemelkedni, de visszahanyatlott a párnára. Az ágy megreccsent. Az ablakrácson át lehulló fénysávban alig látható fehér por kavargóit színes csillanással. Az üvegajtó csöndesen, óvatosan kinyílt. A molnár az ajtóra függesztette kimeredt szemét, erőlködve nézte, szinte ráakaszkodott beesett arcával, amelyre mély árnyakat vésett a hosszú haláltusa. Fogát vicsorította, mint a kutya, ha harapni akar. Az ajtóban meglátta Lenkát. A lány mozdulatlanul várta, hogy apjában tudatossá váljon a jelenléte. Értésére akarta adni, hogy itt van ugyan, de ha úgy kívánja, szó nélkül eltűnik. Amint a beteg arcába nézett, amelyet borzalmas jelevei megbélyegzett a közeli halál, szíve mélyéig megrázta a szánalom. Odarohant hozzá: — Édesapa! — kiáltotta kitárt karral. A molnár őrjöngő dühe megenyhült, különös gyöngédség rezdült meg benne. De csak egy villanásnyira. Akarata utolsó erőfeszítésével felágaskodott, még volt annyi ereje, hogy kezével eltolja Lenkát. — Senkit! — hörögte acsarkodó gyűlölettel és visszahanyatlott a párnára. Lassan merevvé vált a szeme. Fordította Havas Márta 155
