Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
keret. Azután befogat és elmegy Prágába. Lovaival nekivág a világnak. A szekér lassan megtelik. A két férfi karja a munka gyors mozgásában robogó szekér sebesen forgó küllőjének képét idézi. A liszteszsákokat már felrakták, szép nagy cipók kerültek legfelülre. A kenyérhalom egyre magasabbra tornyosul, de a cipók közben parázsló barna kövekké változnak, nyílást égetnek a zsákokon és a szekeret is átfúrva koppanva hullnak a földre. A nyílásokon vastag sugárban ömlik ki a liszt, a szél a hátára kapja a könnyű, fehér port és felhővé duzzasztva szétszórja a levegőben. A molnár kiáltani, fenyegetni akar, de mihelyt szóra nyitja száját, levegő helyet lisztport szív be. Torka kiszárad, kiáltani akar, de nem tud. Bilanský felébred, teste verejtékben fürdik, rázza a köhögés. Csak lassan-lassan ébred tudatára, hogy nem a szekér mellett áll, hanem betegen fekszik az ágyban. Nézi a szekrényt, hátsó üvegfalán a hosszú repedést, a szekrény fölött függő képet, amelyen a sok tarka figura az ő tehetetlenségét neveti, de olyan ernyedt és apa- tikus, hogy újra lehunyja szemét, nem is próbálja érzékelni a környező valóságot. — Még létezem? — kérdezi önmagát. — Igen, létezem — válaszolja. — Hát jó. Mi vagyok és mi voltam? Ember voltam, de most már megelégeltem az életet. Torkig vagyok mindennel. Mit is álmodtam? Már tudom, vertem a gyerekeket. Helytelenül cselekedtem? Nem vertem őket eleget, nem tudtam a nyájat összetartani. Szétszaladtak. Vertem a saját gyermekeimet és vertem más gyerekét is. De gyakran szerettem volna magamon is elverni a port, ha ki tudtam volna bújni a bőrömből, hogy dührohamomban magamat is megbüntessem. Hányszor szerettem volna önmagámra kezet emelni... ehelyett a lovakat ostoroztam! Ha az ember széttörhetné a saját csontjait, kevesebb lenne az öngyilkos és több a nyomorék. Biztosan régen leütöttem volna a kezem, amely mindig újra kártya után nyúlt. De most már ez is egyre megy. Kártya vagy más egyéb, az életben minden öröm egyben átok is. Meg akartam venni a malmot is, gyerekeimből a magam módján akartam embert faragni. Nem sikerült. Semmi nem sikerült az életben. Magamhoz akartam csalogatni a boldogságot, megnyerni az élet nagy játszmáját. Nem sikerült. Sem a verejtékes munka, sem a hazárdjáték nem hozta meg, amit kívántam. Milyen kicsi és kicsinyes mindez! Csip-csup semmiség az a szántó is az erdőalján, ami annyi epémbe került! Szűzföldet szántottam fel, rozsot vetettem bele. Trágyáztam, burgonyát ültettem, a legjobb tapasztalatok szerint műveltem a földet. Semmi! Mindig újra és újra próbálkoztam rozsvetéssel. Silány sédbúza sarjadt ki rozs helyett! Milyen nevetséges, ha visszaem- lékszem: habzó szájjal tomboltam! Olyan magas búzát akartam, hogy a csendőr a puskájával együtt elbújhasson benne, de még a fajdfészket sem takarta el! Dacból éveken át parlagon hevertettem a földet, amíg teljesen fel nem verte a gaz. Ostoba voltam. Ámokfutó. A gondolatok simán, könnyen röpülnek, a semmi békéje szárnyakat kölcsönöz nekik. Mindez álomszerű gyorsasággal játszódik le, alig szemrebbenésnyi idő alatt. A halál még az örökkévalóságot is képes röpke pillanatok szűk ketrecébe zárni! Mi történik a molnárral? Színek, szavak, léptek, a szél fuvallata, nappalok és éjszakák felvillanó képei... valóság ez vagy álom? A molnár kemény, néma haraggal lépked azon a bizonyos szántóföldön. Tarkán pettyezett sárga virágarcát gúnyos mosollyal fordítja felé a vadárvácska, amott nagy csomó rózsaszínű erika virít, itt meg, lám, kis híján megbotlott egy óriási gombában. Még az erdő is kineveti. Változik a kép. Most nyíló tavasz illatozik körötte, a barázdák felfakadnak, a parányi mag a rávetődő napsugártól megpattan és kiereszti csíráját. A fűben pimpó szórja aranypénzét az útjába. Az ég azúrjából pacsirta hinti tele csöppnyi kék trillacsengőkkel a zsenge őszi vetés zöld sorait. Az ő szántóján pedig vadárvácska nő, elárvult föld az erdőalján, kopott, megtépázott mostohagyerek. Mindebből mégiscsak szomorúság árad. A meddő dolgok szomorúsága. A láz szárnyán ismét visszarepül a malomba. Az álom élő valóságában világosan érzi a malom liszttel átitatott levegőjét, a friss kenyér gőzölgését, az elpihenő malom nyugalmas csöndjét. Ül az asztalnál, egesz lényét áthatja a malom lélegzete. Ismét tűnődik, mint már annyiszor az életben: megveszi a malmot,, a gyerekeket meghagyja a sajátjukban, véghezviszi azt, ami eddig még egyetlenegy Bilanskýnak sem sekerült. Családi gőggel beoltott vérébe befészkelte magát a vagyon utáni vágy szenvedélye. Mit nem tett ezért a szenvedélyért? Takarékoskodott, élére rakta a garast, kupeckedett, csalt. Dolgozott, gür
