Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
állt. Hörögve, zihálva vett lélegzetet. Kaf- tanné is figyelmeztette Bilanskýnét, hogy készüljön el a legrosszabbra. — Drága lelkem! — nyöszörgött a mol- nárné és aprócska léptekkel nehézkesen csoszogott az udvaron. — Mondja, mit vétettem, én szerencsétlen, hogy isten ilyen súlyosan büntet? — Ne vegye úgy a szívére! Molnár uram betegsége részben szomorú, részben elviselhető. Naninka úgy él, akár a paradicsomban. Mariénak is jól megy sora Prágában, Lenkának sincs oka panaszra. Sok férfi mind a két lábát otthagyta a háborúban. Antonín csak a fél kezét vesztette el és legalább odahaza van. Mit szóljak akkor én? — Maga ezt nem érti, lelkem. Hát nem látta maga is? Majd meghasad a szívem, hogy öreg napjaimra ilyen egyedül maradtam. Semmi ragaszkodás, semmi hála, semmi szeretet. Mintha fatuskókat szültem volna. Magának nincs oka panaszra! A gyerekek hűségesen kitartanak maga mellett! Boldogult lánya a tenyerén hordta! Béta a csillagot is lehozná magának az ég-r ről. És az apróság! Mindig tele velük a ház! Én meg egyedül vagyok, mint egy kiszolgált öreg szamár! Kaftanné bólogatott és együttérzése jeléül öregesen csámcsogott fogatlan ínyével. De hazamenet elégedetten motyogott magában: — Látod, istenke nem adott neked szerencsét. Istenke jó és igazságos. Uramisten, köszönöm neked, hogy a gazdagokat is bünteted. Enélkül már egyáltalában nem lenne igazság a világon! A molnárné megtörtén várta a csapást. A szerencsétlenség végül is bekövetkezett. Egy reggel, még alig szürkült, az öreg- legény felzavarta álmából. Molnár uramat azonnal át kell vinni a lakásba, tanácsolta sürgetőn, mert félrebeszél, szeme kifordult, és az üzem ártalmára lenne, ha a malomházban halna meg. Becsavarták a pokrócba, amellyel taka- ródzott, és átvitték a lakóházba. A molnárné a szép szobában állig betakarta a dunyhával: ez volt kedvenc orvossága és végső gyógyszere. A magas láz színes álmokat szőtt a molnár köré. Néha-néha magához tért kábulatából, de már nem nyerte vissza eszméletét. A lázálom aznap reggel a húsz év előtti fiatal Bilanský molnár képébe öltöztette. Frissnek, vidámnak érezte magát, túláradó életereje bujtogatta, sarkallta, hogy bebizonyítsa fölényét és hatalmát. A nyitott malomház küszöbén állt, lábujjhegyen hintázva, a prédára leső zsarnoki szeszély mozdulatával. A kora nyári nap szinte csengett a napsugarak arany ragyogásában. A molnár karját pattanásig feszítette a pihent erő, szerette volna megfuttatni izmait. De se közel, se távol nem látott senkit, akivel összemérhette volna fiatal erejét. Csak a gyerekek szaladgáltak az udvaron. Két fia meg a vézna, cingárlábú kicsi Marie. Három mezítlábas kis prü- csök, testüket barnára égette, hajuk színét kiszívta a nyári nap heve. Ugráltak, táncoltak, kergetőztek, kezek, lábak villantak keringve, forogva, összefonódva. Meztelen, vékony gyerektagok a tánc, mozgás, játék, az ártatlan, önfeledt öröm forgatagában. Itt kínálkozik valami, amin kipróbálhatja erejét. Kemény paranccsal megállítja a boldog gyerekmozgást, egyetlen szóval elsöpri a perc örömét. Rájuk rivalít. A kis csoport egyszerre megállt, mint durva ujj érintésére az óra kerekei. A gyerekek der- medten néztek rá. De a molnárnak ez nem volt elég. Meg akarta őket félemlíteni. Lekapta a falról a kutyakorbácsot. Nagyot suhintott a levegőbe. A korbács pattogott, süvített. A gyerekarcok úgy meredtek rá feszülten, néma iszonyatban, mint az újság gyilkosságról hírt adó oldalai. Név szerint magához szólította a gyerekeket, egyiket a másik után. Lassan odamentek hozzá, bámultan a rémülettől, lépteikre ólomsúlyt rakott a leküzdhetetlen félelem. A molnár hideg gúnnyal követte minden mozdulatukat, zsákmányra leső ragadozó pillantásával figyelte a menekülés vágyának ösztönös, félénk megnyilvánulásait. Végül feszes vigyázzban mindhárman ott álltak előtte és riadtan, bizonytalanul lesték korbácsot tartó jobbjának minden mozdulását. A molnár lassan felemelte a korbácsot, lassan odatartotta a fénylő gyerekorr ócskák alá: — Szagoljátok meg, ez lesz a nevelőtök! — parancsolta nekik, és a gyerekek engedelmeskedtek. Azután nesztelenül elsompolyogtak és meghúzódtak a malom rejtett zugaiban. Mindig titkos rejtekhelyeken kerestek menedéket, ha apjuk túl sokat foglalkozott velük. A molnár bedugta a korbácsot a csizmaszárba. Közben észrevette, hogy csizmájára sárga agyag tapad. Ezt még a répaföldről hozta, ahol reggel a gyomláló asszonyok munkáját ellenőrizte. Most megvárja, hogy az öreglegény a kocsissal megrakja a sze
