Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
Marie Majerová nemzeti művész ez év februárjában ünnepelte 80. születésnapját. A születésnapi évforduló esztendejében a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége kiadja a népszerű cseh írónő „A boldogságért küzdeni kell“ c. regényét, amelyből az alábbi részletet közöljük. Roman fagatta Lenkát és közben figyelmesen nézte a sápadt leányarc mozdulatlan vonásait. Lenka keményen összezáruló szájából olyan metsző éllel szökkent ki a hang, hogy maga is csodálkozott: — Édesanyám mindent elkövetett, hogy védjen és kíméljen, de rossz anyagi helyzetben voltunk, nem fogadhattunk fel több munkaerőt. Épp akkor volt esedékes a bérletfizetés, és ezt az aratásból akartuk fedezni. Ha nem sietünk, a vihar elsöpri a gabonát. — Az édesapja nem vette meg a malmot? — Hogy vette volna meg — válaszolta Lenka. Szeme gyors pillantással végigfutott Románon, mintha arckifejezését akarná emlékezetében megrögzíteni. Hiszen jóformán tanúja volt, hogy annak idején nem egyeztek meg az őrnagyné asszonnyal! — Nem egyeztek meg! — ismételte Roman értetlenül. — Ez furcsa. — Miért furcsa? Mintha nem ismerné apámuramat! — Biztosan tudja ezt, Gyöngyvirág? Lenka elgondolkozott. Maga sem tudta, mit mondjon. Adjon igenlő vagy tagadó választ? Erről a kérdésről tulajdonképpen semmi biztosat nem tudott. Nem sokat törődött ezekkel a dolgokkal. Akkoriban bérösszegről beszéltek a malomban, amit apámuramnak fel kell hajtania. Néhány szó a fülébe került, és az őrült aratás végül is a bérfizetéssel kapcsolatban maradt meg emlékezetében. Mindezt őszintén elmondta. Lenka nem tudott megindulás nélkül Roman szemébe nézni, és most szorongva figyelte elkomorult tekintetét, mert nem tudta, miért faggatja, nem tartja-e őt is hibásnak. Ekkor ébredt először a valóság tudatára: szeretné, hogy Roman szemében soha ne legyen hibás, hogy mindig a lehető legjobb színben tűnjön fel előtte. Tulajdonképpen reggelente is csak miatta nézi magát a tükörben és felidézi, milyen arckifejezése is lehetett ebben vagy abban a pillanatban, amikor Románnál beszélt. A visszaemlékezés most forró lüktetéssel halántékába kergette a vért. Roman felfigyelt a lány izgatottságára. — Jóvátehetetlen hiba, hogy akkor nem törődtem a dologgal. Más gondjaim voltak, az igaz — tette hozzá maró öngúnnyal. — Bocsásson meg, Gyöngyvirág. Sok kellemetlenségtől megkímélhettem volna. De látja, ez is jó volt valamire: enélkül nem találkoztam volna itt magával — mondta enyhítőleg. Roman keze a kis asztalon feküdt Lenka keze mellett. A leánykéz a hideg kórházi márványlapon is tüzelt. Lenka minden vére a kezébe tódult, mert Roman karjának közelsége most egészen új érzésekkel töltötte el. Nem is két kéz feküdt az asztalon, hanem két pólus, amely vonzotta egymást. Roman könnyed mozdulattal Lenka tenyerére fektette a kezét. A lány hálásan fogadta a gyengédség boldogító érzését. Kissé megborzongott. Valami kényszerítette, hogy másról beszéljen, hogy szavakkal áthidalja a riasztó szakadékot. Minden gondolkodás nélkül kimondta, mintha próbálná, mit vált ki vele: — Az nemcsak kellemetlenség volt... vért hánytam. — Vért hányt — ismételte Roman. — Micsoda szó! Halálos iszonyatot kelt. De a valóságban nem jelent semmit. A hajsza következménye volt. Ilyesmivel száz évig is elélhet! Marie Majerová kell küzdeni a boldogságért
