Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell

Marie Majerová nemzeti művész ez év februárjában ünnepelte 80. születésnapját. A születésnapi évforduló esztendejében a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége kiadja a népszerű cseh írónő „A boldogságért küzdeni kell“ c. regényét, amelyből az alábbi részletet közöljük. Roman fagatta Lenkát és közben figyel­mesen nézte a sápadt leányarc mozdulat­lan vonásait. Lenka keményen összezáruló szájából olyan metsző éllel szökkent ki a hang, hogy maga is csodálkozott: — Édesanyám mindent elkövetett, hogy védjen és kíméljen, de rossz anyagi hely­zetben voltunk, nem fogadhattunk fel több munkaerőt. Épp akkor volt esedékes a bér­letfizetés, és ezt az aratásból akartuk fe­dezni. Ha nem sietünk, a vihar elsöpri a gabonát. — Az édesapja nem vette meg a malmot? — Hogy vette volna meg — válaszolta Lenka. Szeme gyors pillantással végigfutott Románon, mintha arckifejezését akarná emlékezetében megrögzíteni. Hiszen jófor­mán tanúja volt, hogy annak idején nem egyeztek meg az őrnagyné asszonnyal! — Nem egyeztek meg! — ismételte Ro­man értetlenül. — Ez furcsa. — Miért furcsa? Mintha nem ismerné apámuramat! — Biztosan tudja ezt, Gyöngyvirág? Lenka elgondolkozott. Maga sem tudta, mit mondjon. Adjon igenlő vagy tagadó választ? Erről a kérdésről tulajdonképpen semmi biztosat nem tudott. Nem sokat törődött ezekkel a dolgokkal. Akkoriban bérösszegről beszéltek a malomban, amit apámuramnak fel kell hajtania. Néhány szó a fülébe került, és az őrült aratás vé­gül is a bérfizetéssel kapcsolatban maradt meg emlékezetében. Mindezt őszintén el­mondta. Lenka nem tudott megindulás nél­kül Roman szemébe nézni, és most szo­rongva figyelte elkomorult tekintetét, mert nem tudta, miért faggatja, nem tartja-e őt is hibásnak. Ekkor ébredt először a va­lóság tudatára: szeretné, hogy Roman szemében soha ne legyen hibás, hogy min­dig a lehető legjobb színben tűnjön fel előtte. Tulajdonképpen reggelente is csak miatta nézi magát a tükörben és felidézi, milyen arckifejezése is lehetett ebben vagy abban a pillanatban, amikor Románnál be­szélt. A visszaemlékezés most forró lük­tetéssel halántékába kergette a vért. Roman felfigyelt a lány izgatottságára. — Jóvátehetetlen hiba, hogy akkor nem törődtem a dologgal. Más gondjaim voltak, az igaz — tette hozzá maró öngúnnyal. — Bocsásson meg, Gyöngyvirág. Sok kelle­metlenségtől megkímélhettem volna. De látja, ez is jó volt valamire: enélkül nem találkoztam volna itt magával — mondta enyhítőleg. Roman keze a kis asztalon feküdt Lenka keze mellett. A leánykéz a hideg kórházi márványlapon is tüzelt. Lenka minden vére a kezébe tódult, mert Roman karjának kö­zelsége most egészen új érzésekkel töltötte el. Nem is két kéz feküdt az asztalon, ha­nem két pólus, amely vonzotta egymást. Roman könnyed mozdulattal Lenka tenye­rére fektette a kezét. A lány hálásan fo­gadta a gyengédség boldogító érzését. Kis­sé megborzongott. Valami kényszerítette, hogy másról beszéljen, hogy szavakkal át­hidalja a riasztó szakadékot. Minden gon­dolkodás nélkül kimondta, mintha próbálná, mit vált ki vele: — Az nemcsak kellemetlenség volt... vért hánytam. — Vért hányt — ismételte Roman. — Micsoda szó! Halálos iszonyatot kelt. De a valóságban nem jelent semmit. A hajsza következménye volt. Ilyesmivel száz évig is elélhet! Marie Majerová kell küzdeni a boldogságért

Next

/
Oldalképek
Tartalom