Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár
a fűzfabokrok szorosan a vízig nőttek, és a hullámokkal ölelkeztek. Ilonka piros fürdőruhában hanyatt feküdt a homokban és egészen kitárta magát a napsugaraknak. Olyan volt, mint valami virágzó piros növény. Kiterjesztette a karját, könnyedén felemelte a térdét és nagy tiszta szemével a férfire nézett. — Ugye mindig szeretni fogsz, Václav? A férfi bólintott és megkereste a lány kezét. — Tanulni fogok, hogy senki előtt se kelljen szégyenkezned miattam., A férfi hálásan megszorította a kezét, de lehúnyt szemmel tovább ringatódzott a boldogságban. Egész lénye betelt a lány közellétével. Ilonka csendesen felült a homokban. Fekete haja egész a földig omlott le mögötte és árnyékot vetett a gömbölyűén fehérlő vállakra. Aztán lassan, anélkül, hogy zajt csapna, két kezével felemelte a haját és elrejtette a piros gumisapka alá, hogy megvédje a víztől. Egyetlen mozdulattal emelkedett fel a helyéről. Teste szikrázott a fényben és fehérebben csillogott, mint a messzi hegyek havas csúcsa és elbájolóbban illatozott, mint a föld bármely virága. Körülötte nagy fejű füvek, árnyas bokrok merevedtek bűvölt mozdulatlanságba. — Szerelmem— suttogta a férfi s a lány zavartan elpirult. — Gyönyörű vagy! — Oh te... a lány nem találta a kellő szót és arca kivirágzott a boldogságtól. Hirtelen megfordult, búcsút intett és eltűnt a bokrok közt. Nemsokára márcsak egyenletes karcsapásai hallatszottak, amint a túlsó part felé úszott. Szinte naponta találkoztak. Titokban és az emberek szeme előtt. Szerették egymást őszinte, tiszta szerelemmel. A szülei talán azért nem szóltak, mert akkor azon az éjjelen segített rajtuk. Mindig szíves szóval fogadták s a lányuknak sem tettek szemrehányást, hogy annyit együtt van vele. Hogy táncolhassanak, szombaton berán- dultak a közeli kisvárosba, ahol a lány nővére lakott. Alig találtak helyet az egyetlen zenés kávéházban. Bort rendeltek, aztán táncolni mentek. Ilonka arca fénylett a boldogságtól, és lebegve szállott a sima parketten. Sajnos, nem sokat táncoltak. Még tíz óra sem lehetett, már vagy öt asztalnál mulattak és a cigány ott riszált bús sikoltó nótákat a fülükbe. Minden asztalnál más nótát daloltak. Ki-ki magának fújta az asztalra könyökölve, vagy a széken hátradülve és a nagybőgő hörögve nyögött, fuldokolt a füstös levegőben. Václavot megdöbbentette és lenyűgözte ez a látvány. Egy számára ismeretlen világba pillantott bele. Fogta a leány kezét és teljesen megfeledkezett a boráról. Egyszerre valaki álljt vezényelt a zenének. Tömzsi, nagybajuszú ember pattant a szabadon maradt táncparkett közepére, feje fölé emelte a kezét és a halkan felhangzó csárdás ütemére táncba kezdett. A lány önkénytelenül felállott a szeme izzón parázslóit a táncolóra. Most nem tudott Václavról, most nem látott mást, csak a táncot nézte és a szeme égett. A táncos büszkén megszegte a fejét, karját lengette, egész felsőtestét rábízta a lábaira. így ropta a táncot szakadásig. Nem tett két egyforma mozdulatot, mert benne volt táncában minden öröme, szilaj bánata és a zene minden pillanatban új érzést riasztott fel lelkében, s ezeket a feltörő érzéseket más és más mozdulattal fejezte ki. Szinte lebegett hintázva és lába alól elmaradt a föld. Václav tudta, hogy varázslatot lát és hol a táncosra, hol a mellette kipirult pihegő lányra nézett. Szó nélkül megilletődve léptek az utcára. Fölöttük végtelen magasban hunyorogtak a nagyranőtt nyári csillagok. Lassan, anda- logva haladtak a kihalt utcán. A lány megállott nővérének háza előtt és eltolta a hozzáhajló Václavot. — Keressük meg a Göncöl-szekeret — mondta és az égre lesett. Václav felnézett a hunyorgó csillagokra és magához húzta a lányt. — Gyerekkoromban apám megtanított a csillagok nevére és egyet választatott vélem magamnak. — Melyik az? — kérdezte Václav csendesen. — Találd el. Fürkészve nézte az eget, kereste melyik csillag lehet a lányé és a nagy Esthajnal csillagra mutatott. — Az ott, a legfényesebb az ég peremén ... — Eltaláltad. De hogy jöttél rá? — Az fénylik úgy, mint te... — Apám úgy mondta, hogy az a „Nagy útmutató“ és aki szerinte jár, soha el nem téved. — Én is szerinte fogok járni. — Akkor sietned kell, mert minden este korán tűnik le és te egyedül maradsz a sötétben.
