Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár
— Sietni fogok ... — ígérte buzgón Václav. — Hát neked? Neked nincs csillagod? — Nekem te vagy a csillagom, a legfényesebb Esthajnal csillagom! A lány nevetett. — Most az égen kell választanod. — Legyen a tied az enyém is. — Azt nem lehet. — Miért? — Mert egy csillag csak egy emberé lehet, és ha az lehull, ő is meghal. — No akkor én olyat választok, amelyik soha le nem hull. A lány ismét nevetett és a szemében apró fények gyúltalc. — Az enyém is olyan. Dehát ez csak játék. — Nem baj! Én is választok. — Melyiket? — Azt ott, a Göncölszekér rúdjának a hegyén. A lány hirtelen megremegett és elszomorodott. — Azt ne válaszd. Babona, de azt mondják, hogy aki a Göncöl-szekér csillagai közül választ, az egész életében nyugtalan vándor marad. — De te mutatod nekem az utat. A lány elértette és csípősen válaszolt: — Csakhogy én az Esthajnal csillaga vagyok, te meg az éj szekerén fogsz száguldani és soha hozzám nem érhetsz. Václavot most bosszantotta, hogy pont azt a csillagot választotta, de együgyű játéknak tartotta az egészet, és tudta, hogy a lány sem veszi komolyan. Másra terelte hát a szót. — Oh te kis bohóm! Én mindig, egész életemben csakis téged foglak szeretni. De a lány jókedve már nem tért vissza. Mindketten érezték, hogy olyan kérdéshez jutottak, amelyre csakhamar választ kell adniuk. És a rákövetkező napokban ez is bekövetkezett. Az egyik nap kicsit korábban ment hozzájuk és Ilonka még nem volt otthon. A két öreg ott ült a pitvarban, valamiről hevesen vitatkoztak, de amikor rájuk nyitott zavartan elhallgattak. Ösztönösen megérezte, hogy róla folyt a szó; Tehát nem lepődött meg, amikor az öreg megkérdezte: — Oszt meddiq marad nálunk, mérnök úr? — Én legszívesebben örökké itt maradnék. Dehát... ha a kötelesség tovább szólít, mennem kell. Hallgatott, pedig érezte, hogy most nyilatkoznia kéne, mert ezt várják tőle. De nem tudott. — Az baj. Mindig szívesen láttuk a mérnök urat. Nem szóltunk, hogy a lányunkkal jár, pedig az emberek sok mindent beszéltek ... — morzsolta lassan a szavakat a foga közt az öreg. — Én szeretem Ilonkát és soha rossz szándékkal nem közeledtem hozzá. — Mi is úgy gondoltuk. — És ha... — hirtelen támadt zavarát alig bírta leküzdeni. — Ha beleegyeznek, én feleségül veszem Ilonkát. A két öreg hallgatott s nem néztek rá. Meglepődött, hogy bejelentése nem okozott örömet, megkönnyebbülést. — De ha elmegy a mérnök úr __ — Magammal viszem Ilonkát. — A kocsiban? — reccsent rá az öreg hangja és ő pirulva a földet nézte. Nem tudott felelni. — Oda nem engedjük. — Most még meglennénk ... — Most! De aztán?... Az aszony galamb s nem vándormadár, hogy végigcsavarogja az országot. Kérvényt írok és bemegyek a központba dolgozni. Ott kapunk lakást. — Azt már ismerem! Két gyermekem már elment a világba ... Ilonkát nem engedjük. — Nem fogunk vándorolni. — Akkor se! — Dehát miért? Talán ellenem van kifogásuk? — Nem. Nézze, a fiam és az egyik lányom már boldogtalan, mert távol élnek, idegenben. A harmadikat nem engedjük. — Mi szeretjük egymást. — Azok is szerették. Dehát az ember ne menjen a világba, ha nem muszáj — tiltakozott az öreg határozottan. Érezte, hogy most foggal, körömmel küzdenie kéne a boldogságáért, de valami megbénította az akaratát. Nem volt tisztában önön szándékával és ez elvette bátorságát. Nagysokára az asszony szólalt meg, aki eddig némán gubbasztott a sarokban. — Itt is maradhatna ... Megélnének úgy, mint mások. Hiszen tanult ember, kapna munkát. De így? Ebből végleg megértette, hogy kosarat kapott, hogy a lányt nem engedik véle vándorútra a „Göncöl-szekérre“. Keserűen elmosolyodott. íme ez lett a vége. Agyában ott ugrált a zöldre mázolt gördülő hivatalának a képe, a festetlen deszkaasztal, a pokróccal letakart vaságy, a falra szögezett
