Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár

tak és rejtett kis ösvényeken léptek meg a gyűlések elől, hogy otthon a földjeiken vagy a ház körül hiheteten szívóssággal tovább dolgozhassanak. Csak a nyári brigádosok, az örökké vi­dám diákok hoztak változást, örömet az életébe. Ilyenkor életre keltek lelkében a régi emlékek, az elmúlt szép diákévek, amikor még maga is minden nyarát az ifjúsági építkezéseken töltötte. Diákkorában lelkes és odaadó volt. Ő, az előkelő banktisztviselő fia nem tartozott ama hivatalnok-csemeték közé, akik csu­pán a nyűgös kényszernek engedve fogtak nyaranta lapátot a kezükbe, hogy a főis­kolán maradhassanak. De túlságosan han­goskodó sem volt. Minden viszolygás és előítélet nélkül szívta magába a haladó eszméket és minden bánat, minden töpren­gés nélkül dobta el a régieket. Természe­tesen odahaza korántsem okozott örömet ez a hirtelen változás. Szülei, mint afféle hivatalnokok világ életükben óvatos embe­rek voltak és egyetlen gyermeküket vallá­sos szellemben nevelve mindenben körül­rajongták. Amikor azonban rájöttek, hogy fiuk színváltozása nem csupán zökkenés- mentes boldogulása és előrejutása érde­kében történt, hanem szívvel, lélekkel őszinte, elzárkóztak előle. De őt nem bán­totta szüleinek ez az elfordulása. Szívében semmi keserűséget sem érzett, amikor rá­jött, hogy úgy jár köztük, mint az idege­nek közt. Kapott ösztöndíjat, internátus­bán lakott, nem sokat találkoztak s így sem anyagilag, sem lelkileg nem függött tőlük. Ami meg a szeretetet, az emberi melegséget és ragaszkodást illeti — úgy érezte mindezt megkapja barátaitól, taná­raitól és lakótársaitól. Avagy nem is volt rá szüksége ? Nehéz lenne erre kielégítő választ adni. Hiszen akkor, ott nem érezte mindennek semmiféle lelki szükségét. De aztán.., Még ma is fáj a lelke, ha arra gondol, hogy régi barátok, olyanok, akikkel jóban- rosszban együtt volt, minden bánat nélkül megfeledkeztek egymásról. Nem érezték a szükségét, hogy egymás levelére válaszol­janak, érdeklődjenek egymás sorsa iránt és hogy segítsenek bajba jutott társaikon. Dehát akkor még fiatalok voltak és erősek. Nem szorultak egymásra. És mégis fájó, hogy az ifjúkori barátság e szálai így sem­mivé foszlanak. Akárcsak az első szerelem kötelékei! Csak emberien szép emléke ma­rad mindennek, de az ember mind jobban magába roskad az idő múltával. Az első pofont akkor kapta az élettől, amikor a diplomát a kezébe nyomták. Ki­tűnő tanuló volt, professzorai szerették, nagy jövőt jósoltak neki és mégis a tőle sokkal gyengébb képességű emberek kap­tak jobb elhelyezést, őket irányították a tudományos pályák felé, mert a származá­sukkal nem volt baj. Öt „kiküldték az életbe“, az egyik vízszabályozó vállalathoz kezdő mérnöknek. Ez egy időre letörte, de csakhamar visszanyerte életkedvét. Azt hitte, hogy komoly gyakorlati tapasztala­tok birtokában nagyobb reményekkel in­dulhat neki a tudományos életnek. Pro­fesszorai is ezzel vigasztalták. Bíztak ben­ne, hogy a szocializmusban egyetlen igazi tehetség sem veszhet el. Verejték ült ki a homlokára, halántéká­ban megfeszültek az erek. Hülye vagyok — gondolta. Ezen rágódom, ahelyett, hogy ... De nem tudott szabadulni a feltáruló gon­dolatoktól. Fáradtan húnyta le a szemét. Nem látott semmit a körülötte zajló élet­ből, a pirosra mázolt helyiség füstös leve­gőjében és az előtte ülő asszony töprengő arcából. Szeme előtt végtelen sár és la­tyaktenger jelent meg. Holnap ismét da­gasztani fogja bűzös gumicsizmájában és majd csak szombaton borotválkozik ismét. Kezét önkéntelenül az arcához emelte s mocsárszag ütötte meg az orrát. Émelyegni kezdett a gyomra, mintha tengeribetegség­be esett volna. Eszébe jutottak nyugtalan, magányos éjszakái, amikor lidérces álmai­ban sótengerben fuldokolt és verejtékező homlokkal qbredt. Oh, hogy vágyott ilyen­kor valaki után! Csak amióta megvette az autót, azóta menekülhetett néha a vá­rosba, ahol minden asszony tiszta, száraz sziget volt számára és az emberek apró horgonyok. Szerette ezeket a szigeteket, de egynél se tudott végleg megnyugodni, senkiben sem tudott megkapaszkodni. Mé­gis szívesen gondolt az elmúlt évekre, egy-egy kedves kalandra, édes vétekre. Szeme előtt falvak és városok vonultak el, vándoréletének állomáshelyei, ismerős ar­cok bukkantak fel, gömbölyű leánykarok fonódtak a nyakára, fehér asszonyvállak villogtak az emlékezetes szobákban. A lá­nyok legtöbbje mihelyt megtudta, hogy mérnök és autója van, könnyen vesztette el a fejét. így aztán egyre több kalandja és titka lett, s mert ezekről nem beszélhetett sen­kinek, egyre zárkózottabb lett. Emberek, akik közeledni próbáltak hozzá, megriadtak hallgatagságától és büszke, öntelt ember-

Next

/
Oldalképek
Tartalom