Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár

tak és rejtett kis ösvényeken léptek meg a gyűlések elől, hogy otthon a földjeiken vagy a ház körül hiheteten szívóssággal tovább dolgozhassanak.

Csak a nyári brigádosok, az örökké vidám diákok hoztak változást, örömet az életébe. Ilyenkor életre keltek lelkében a régi emlékek, az elmúlt szép diákévek, amikor még maga is minden nyarát az ifjúsági építkezéseken töltötte.

Diákkorában lelkes és odaadó volt. Ő, az előkelő banktisztviselő fia nem tartozott ama hivatalnok-csemeték közé, akik csupán a nyűgös kényszernek engedve fogtak nyaranta lapátot a kezükbe, hogy a főiskolán maradhassanak. De túlságosan hangoskodó sem volt. Minden viszolygás és előítélet nélkül szívta magába a haladó eszméket és minden bánat, minden töprengés nélkül dobta el a régieket. Természetesen odahaza korántsem okozott örömet ez a hirtelen változás. Szülei, mint afféle hivatalnokok világ életükben óvatos emberek voltak és egyetlen gyermeküket vallásos szellemben nevelve mindenben körülrajongták. Amikor azonban rájöttek, hogy fiuk színváltozása nem csupán zökkenés- mentes boldogulása és előrejutása érdekében történt, hanem szívvel, lélekkel őszinte, elzárkóztak előle. De őt nem bántotta szüleinek ez az elfordulása. Szívében semmi keserűséget sem érzett, amikor rájött, hogy úgy jár köztük, mint az idegenek közt. Kapott ösztöndíjat, internátusbán lakott, nem sokat találkoztak s így sem anyagilag, sem lelkileg nem függött tőlük. Ami meg a szeretetet, az emberi melegséget és ragaszkodást illeti — úgy érezte mindezt megkapja barátaitól, tanáraitól és lakótársaitól. Avagy nem is volt rá szüksége ? Nehéz lenne erre kielégítő választ adni. Hiszen akkor, ott nem érezte mindennek semmiféle lelki szükségét. De aztán..,

Még ma is fáj a lelke, ha arra gondol, hogy régi barátok, olyanok, akikkel jóban- rosszban együtt volt, minden bánat nélkül megfeledkeztek egymásról. Nem érezték a szükségét, hogy egymás levelére válaszoljanak, érdeklődjenek egymás sorsa iránt és hogy segítsenek bajba jutott társaikon. Dehát akkor még fiatalok voltak és erősek. Nem szorultak egymásra. És mégis fájó, hogy az ifjúkori barátság e szálai így semmivé foszlanak. Akárcsak az első szerelem kötelékei! Csak emberien szép emléke marad mindennek, de az ember mind jobban magába roskad az idő múltával.

Az első pofont akkor kapta az élettől, amikor a diplomát a kezébe nyomták. Kitűnő tanuló volt, professzorai szerették, nagy jövőt jósoltak neki és mégis a tőle sokkal gyengébb képességű emberek kaptak jobb elhelyezést, őket irányították a tudományos pályák felé, mert a származásukkal nem volt baj. Öt „kiküldték az életbe“, az egyik vízszabályozó vállalathoz kezdő mérnöknek. Ez egy időre letörte, de csakhamar visszanyerte életkedvét. Azt hitte, hogy komoly gyakorlati tapasztalatok birtokában nagyobb reményekkel indulhat neki a tudományos életnek. Professzorai is ezzel vigasztalták. Bíztak benne, hogy a szocializmusban egyetlen igazi tehetség sem veszhet el.

Verejték ült ki a homlokára, halántékában megfeszültek az erek. Hülye vagyok — gondolta. Ezen rágódom, ahelyett, hogy ... De nem tudott szabadulni a feltáruló gondolatoktól. Fáradtan húnyta le a szemét. Nem látott semmit a körülötte zajló életből, a pirosra mázolt helyiség füstös levegőjében és az előtte ülő asszony töprengő arcából. Szeme előtt végtelen sár és latyaktenger jelent meg. Holnap ismét dagasztani fogja bűzös gumicsizmájában és majd csak szombaton borotválkozik ismét. Kezét önkéntelenül az arcához emelte s mocsárszag ütötte meg az orrát. Émelyegni kezdett a gyomra, mintha tengeribetegségbe esett volna. Eszébe jutottak nyugtalan, magányos éjszakái, amikor lidérces álmaiban sótengerben fuldokolt és verejtékező homlokkal qbredt. Oh, hogy vágyott ilyenkor valaki után! Csak amióta megvette az autót, azóta menekülhetett néha a városba, ahol minden asszony tiszta, száraz sziget volt számára és az emberek apró horgonyok. Szerette ezeket a szigeteket, de egynél se tudott végleg megnyugodni, senkiben sem tudott megkapaszkodni. Mégis szívesen gondolt az elmúlt évekre, egy-egy kedves kalandra, édes vétekre. Szeme előtt falvak és városok vonultak el, vándoréletének állomáshelyei, ismerős arcok bukkantak fel, gömbölyű leánykarok fonódtak a nyakára, fehér asszonyvállak villogtak az emlékezetes szobákban. A lányok legtöbbje mihelyt megtudta, hogy mérnök és autója van, könnyen vesztette el a fejét.

így aztán egyre több kalandja és titka lett, s mert ezekről nem beszélhetett senkinek, egyre zárkózottabb lett. Emberek, akik közeledni próbáltak hozzá, megriadtak hallgatagságától és büszke, öntelt ember-