Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Mács József: Zoboraljai falvakban
És ha már itt tartunk a bodoki szülők konokságánál, valljuk be, hogy ma sem sokkal rózsásabb a helyzet. Balabán Julianna és a kollégái mesélik, hogy bár minden területen nagyot lépett előre a világ s a bodoki gyerekek is mehetnének nyaranta üdülni a pionírtáborokba, mégis a szülők nem engedik el őket. Ne nehezteljenek, hogy az utcán egy hajlott hátú, de a negyvenötödik életévét még be nem töltő asszonytól kérdezem az okot. Nyílt, egyenes és jellemző a válasz. — Három hét nagy idő! Három hét alatt mindent csinálhatnak a gyerekeinkkel. — Mit például? — Elnevelhetik őket! Gyengeségről tanúskodik ez a rövid szóváltás. Mert mi az a három hét az évtizedek és a hónapok tengerében? Mégis félnek, mégis rettegnek, mert feltételezik vereségüket. Lám, a Hét ankétja eleven húsba vág Bodokon is. Makacs, szívós ellenállásba ütközik lépten-nyomon a pedagógus munkája. A falu ezeregynéhány lakója, illetve a szülők konzerválni akarják gyermekeikben a nagy és dédnagyapák gondolkozását. Bodokon az istennek még erős vára van. De nem bevehetetlenek a falai. Megalakult a szövetkezet, ég a villany, elkészült a bekötőút, épül a nagy kultúr - ház, fészket rakott a háztetőkön a század televíziós antennája, az emberek gondolkozása is változik lassan. Ma már a szülők is mosolyognak tegnapi viselkedésükön. — Nem volt az igaz — védekeznek szemlesütve a bodoki asszonyok. Három éve történt... Az egyik egyházi ünnep alkalmával nem mentek a gyerekek iskolába. Nem eresztették őket a szülők. Száraznak, az igazgatónak kellett össze-vissza futkosnia és házról házra járnia, veszekednie, kiabálnia, hogy emberek, térjenek észhez! Meglepődtek nagyon a bodokiak, mert ilyen házalásra egyáltalán nem számítottak. — Mi csak felöltöztettük őket — mondták a szülők bűntudattal. De mit jelent ez valójában? Ünnepet jelent és szünidőt a szülők megszokott életrendje szerint. Tudta ezt az igazgató is, azért szedte össze reggeli kilencre az ünneplőbe bújtatott bodoki gyerekeket! Mennyi élmény, mennyi esemény. Ezt nem én mondom, Balabán Julianna, aki több mint egy évtizede tanít. Tovább megyünk az elsősök tanterméből, megnézzük a televíziót és a filmvetítőt. Bizony, sokan vannak ebben a községben, akik filmet most látnak először. Nem beszélve a televízióról, melyből négy van a faluban. Csodájára járnak az emberek!... Eddig minden szórakozást az iskola biztosított, ma már viszont a Csemadok is jelentős tényező a kulturális munkában. Kiállunk a kapuba s magunkhoz szólítunk néhány fiúcskát. A gyerekek értelmesek, okosak, munkaszeretők. A Micsurin-kör például kifogástalanul működik és ez főként a szülők érdeme, akik mindjárt kiskorukban munkára fogják csemetéjüket. Pásztorkodnak, vagy kapálnak a félhektáron. Kellemes érzés leírni, hogy míg a felszabadulás előtt egyetlen érettségizett fiatal sem volt Bodokon, 1945 után ötre növekedett a számuk. Sok ez vagy kevés? Bizony, dicsekedni még mindig nem lehet vele. És egyelőre nem is számolhatunk a szaporodásukkal, mert tizenkétéves magyar iskola sehol nincs a közelben. A bodoki gyereknek Párkányba, vagy jobb híján Érsekújvárba kell menni, ha érettségizni akar! S amit még el kell mondani Balabán Juliannával ellátogatunk az igazgatóékhoz s ott jegyezzük fel a további problémákat. Nevetnek és az ujjaikon számolják össze funkcióikat, írásunk szereplője történetesen: az óvoda igazgatója, a népművelési otthon
