Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Mács József: Zoboraljai falvakban
nak... Borús az idő, azért jó a kilátás. Hátuk mögött a Zobor, mint egy nyakas isten, aki mindenkitől elvárja, hogy felemelje rá a szemét. Előttünk lenne Bodok de nem látom sehol. — Keressük, hát elbújt — mondja Balabán Juliannt mosolyogva. Döcög velünk az autóbusz, javítják az utat s ő boldogan emlékezik. Az else útra. Amikor a kinevezés ott lapult már a zsebében. Akkor még semmilyen járat nem volt. Két évig gyalog tette meg az utat a két szomszédos falu között. A biciklit is igénybe vette néhányszor, de egyszer az egyik udvarból kirohantak elé a lovak és ő befordult az árokba. Azóta nem ül kerékpárra! Szomszéd faluba ment, mégis idegen világba, idegen emberek közé s a fiata- labbakkal kezdetben petróleumos lámpák alatt tanulták a színdarabot... A Villányt csak ötvenhatban vezették be. Mikor először nyitott ajtót gyerekekre s mikor először kopogtatott be a szülőkhöz, az volt az érzése, hogy a tanító a lámpás a faluban. Amilyen fénnyel ég, olyan messzire világít! — Szeretem a hivatásomat, szeretem a gyermekeket — vallja szenvedéllyel az úton. — Nem hagynám el őket, nincs az a pénz. Sokszor hívnak haza, nem megyek. Megszoktam Bodokot! Meg aztán senki ne legyen próféta a saját falujában ... Az embereket is szereti. Észreveszem figyelmességéből, melyet mások iránt tanúsít. És jól ismeri a falut, ahová került. A szövetkezet fejlődését meglepő pontossággal vázolja. Számontartja azokat is, akik falujukon kívül találtak munkát. Tőle tudom meg, hogy Zsolnára, Nyitrára, Osztravára és Lévára járnak dolgozni az emberek Bodokiól. Naponta hetvenen utaznak Nyitrára, hetente tíz-tizenketten Zsolnára, kéthetenként öten-hatan Osztravára, hetente nyolcan- kilencen Lévára. 1945 előtt csak urasági birtokra mehettek a bodokiak, mivel más munkalehetőség nem volt! _ Több mint egy évtizedes pedagógus múlttal két iskolában tanít Balaban Julianna. Egyikben elsősöket, akiknek a fejecskéje egy-egy tiszta lap, és ha tehetnék, ha eszecskéjük már olyan fejlett lenne, tiltakoznának az ellen, hogy szüleik belejavítsanak abba, amit a tanító néni arra a bizonyos lapra ír... A másikban szülőket, akik nagyon jók, szeretik, becsülik és tisztelik őt s nem tehetnek róla, hogy ferdeséget hoztak magukban a múltból, már ami életszemléletüket, gondolkozásukat illeti!. Végre előlép rejtekhelyéről Bodok. A völgyben rendezett sorokban húzódnak a házak, az utcák, az új sorok. S az első benyomás, hogy a falu kiesik a világ forgalmából. Csak az autóbusz kavar fel port, meg nagy ritkán egy-egy autó. Gyerekek, asszonyok, emberek nyugodtan összeverődhetnek az utcán. Ezt teszik most is, beszélgetnek, politizálnak, a gyerekek meg lármáznak, kergetőz- nek s én elfelejtkezve magamról, hosszan elnézném őket, de a tanítónő rám szól: — Megérkeztünk, menjünk az iskolába! Az államról, az istenről és egyébről — Üres az osztály, nagy az influenzajárvány — nyit be előttem az elsősök tantermébe. A padok némán, szomorúan búsulnak a gyerekek után, a falak azonban őrzik élénkségüket. Rendben, tisztaságban nem lehet itt hiba. Noha... az iskola nagyon szűkre méretezett. Száztizenkét gyerek tanul a négytanerős iskolában, a tanítók két váltásban látják el feladataikat. Leülünk, pihenünk kicsikét, míg feljegyzem, miért ilyen kicsi Bodokon az iskola. Lehetett volna nagyobb a harmincas évek idején, az állam felkínálta az új iskolát, a szülők azonban megmakacsolták magukat s a nagyszerű lehetőséggel nem éltek. Mert az állam — az állam, ők meg színtiszta katolikusok! Falujukban tehát nem tolják az állam szekerét az isten szekerének rovására... Maradt hát az iskola egyházinak s olyannak mint amilyen most is.
