Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Cselényi László: Földönfutók
— A volt révész ez — mondja az idős ember odafenn a többieknek, akik idegenek, úgy látszik, mert csak hallgatnak tágranyílt szemekkel, nem tudják mire vélni a dolgot. — Ennek a háza, földje veszett oda, mikor a gátat építettük. Mert hogy beleesett a veszélyes területbe. — Emlékezem rá még én is — mondja a fiatalabbik. — Akkoriban építette éppen, addig csak egy fakunyhóban laktak, mióta emlékszem, mindig. S akkoriban szerezte a két hold földjét is. — Az asszonya meg Kassán van — mondta megint az az öregebbik. — Ideggyógyintézetben. — Hát így aztán nem is csuda — tromfol rájuk egy öregebb ember az idegenek közül. — Egész életükben kódisan éltek, csak gürcöltek meg kuporgattak, s mire megvan az egész, jön a folyó-szabályozás, s úszik az egész. — A fiai meg Csehországban vannak. Három derék nagy fia van, majd mind egyidős mind a három, egy-egy év ha van közöttük, elmentek mind azok is, itthagyták az öreget. 3. — Én már csak ammondó vagyok, komám — kezdte az egyik ember, az aki az előbb is védelmére kelt a számadónak — hogy nincs ez így rendjén. Hogy csak úgy egyszerűen elmarni az embert a földjétől, kitúrni a házából. Nincs ez így rendjén énszerintem sehogyan sem. Az emberek már leszállingóztak az autó tetejéről s lepihentek a földre. Némelyik ennivalót kerített elő, némelyik újságot böngészett. Várták a mérnököt, aki motoron szokott járni, hogy kimérje a medret, amit majd ásniok kell. Az öreg, aki először is köszöntötte a juhászt, ránézett erre a most szólóra: — Aztán mondd csak te — nézett rá erősen, megemelte a hangját is. — Mondjad csak: szerinted helyes-e, hogy szabályozzuk a Latorcát? Csend telepedik az emberek közé, nem hallik a legyek zümmögése sem. — Helyes — mondja a másik. — Csak azt nem tudom, miért kellett ezért azt az embert szerencsétlenné tenni? — Mert az a szerencsétlen ember nem tud egyebet, csak sírni meg panaszkodni — mondta a másik, keményen pattogott a szava, aztán a fiatalabbhoz fordult, a napszemüvegeshez: — Emlékezz rá, Marci, ott voltál te is, hallhattad te is, amikor mondtuk neki — ezt mondottuk: — Mihály bátyám, ezt a folyót, a Latorcát, ami olyan sok bajt, olyan sok kárt okozott már az embereknek, minden tavasszal, minden őszön, szabályozni fogjuk. Töltést csinálunk mindkét oldalára, a töltésen kívül többé víz nem mehet. De ami a töltésen belül marad, az állandóan vízveszélyben lesz. Mihály bátyám — mondottuk neki — a maga telke belül esik a gáton, magának innen el kell hurcolkodnia. — Emlékezz rá Marci — mondta a szikár ember — így mondottuk-e neki? — így mondottuk — bólintott rá a napszemüveges. A többiek érdeklődéssel hallgatták párbeszédjüket. — S emlékezz rá — folytatta az öreg — mit mondottunk még akkor neki! — Mihály bátyám — mondta Hegedűs János — tudjuk, hogy magának szép új háza van itten, tudjuk, hogy nemrég vette a darabka földjét, dehát mit csináljunk? Adunk magának házat a faluban, kap földet is, ha kell, ha meg nem kell, beviszi a közösbe. — Emlékezz rá, Fekete János — mondotta az öreg Csicseri András — így volt-e ? — így volt, András bátyám — bizonyította Fekete János. — S emlékezz rá, hogy akkor mivel válaszolt nekünk Barna Mihály — folytatta a szikár öregember. A többiek még csendesebbek lettek, mindenki arra volt kíváncsi, mit válaszolt erre Barna Mihály. — Azt mondotta akkor nekünk Barna Mihály: — Kifelé innen földönfutók — s kapta a vasvilláját. Ügy vágódott az be f
