Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Annyinszkij: Gondolatok az ifjú nemzedékről
szögletesre rajzoltam én...“ Elmúlt a „szögletesség“ ideje, és a tankok helyett galambok jöttek. Sók minden elmúlt, és sok mindent elvetettünk. Mérgező frázisok Akszjonov egyik fiatal hőse ezt mondja: „Uf, mindez nagyon megmérgezett! Ez a sok üres frázis, szárnyaló szavak. Sok széplélek mondta el őket... de ezernyi semmirekelő is. Biztosan Berija is élt velük, s ugyanakkor félrevezette a pártot. Most, hogy annyi minden tudomásunkra jutott, talmi csillogássá váltak. Hagyjuk abba végre a locsogást! Szeretem a hazámat és ezt a társadalmi rendszert is, habozás nélkül odaadnám érte a kezemet, lábamat, akár az életemet, de csak a lelkiismeretemre hallgatok, s nem szavakból alkotott fétisekre.“ Az ifjú hős egyik legfontosabb jellemvonása, hogy elveti a demagógiát és a nagy szavakkal való visszaélést. Lehet bátortalan, kemény, szkeptikus vagy nihilista, s mindez egyetlen kívánságot leplez: ne játszunk a nagy szavakkal! így reagál az ifjúság a „személyi kultusz“ időszakára, s ez aligha múló hangulat. A fiatal szerzők müveiben a demagógiával való szembefordulás elengedhetetlen motívumként szerepel. Vegyük például Eli- gij Sztavszkij „Minden csak most kezdődik“ c. regényének egy részletét. A hősnek azt javasolják, hogy menjen el egy hónapra mezei munkára a kolhozba. Beidézik a Komszomol bizottsága elé. A bizottság elnöke, mások sorsának ifjú eldöntője Vaszka (a hős nevezte el így magának) feláll és szónokolni kezd. A kommunista munka brigádjairól, az első szombatosokról és Nyikoláj Mamajról beszél — a hétéves terv nagyszerű feladatairól. A hős csak hallgatja, s mikor Vaszka befejezte már mondőkáját, nyugodtan rászól: „A szűzföldekről megfeledkeztél, most kezd el a szűzföldekről is.“ Ez a replika nemcsak Vaszkát háborította fel, de a regény néhány felnőtt kritikusát is. Minden bizonnyal joguk van háborogni. Ám a regény hősét ezzel meg nem győzöd. Ő — a hős sem olvassa rosz- szabbul az újságot, mint a komszomolbi- zottság tagjai. Ugyan olyan jól megért mindent, akárcsak ők. Elmegy a kolhozba, mert maga is tudja, hogy úgy kell lennie. De nem akarja, hogy egy Vaszka féle szóDe nem vethettük el azt, ami a lényeg volt, ami e nemzedék lelke volt: az eszményt. Csak a szavak változtak meg, a hitelüket vesztett szavak. nokoljon neki az asztal mögül (hiszen ő maga úgyse megy semmiféle kolhozba). Egyszerűen utálja a demagógiát. És joggal. El tudunk képzelni olyan helyzetet is, hogy Vaszka szónoklata egyszerűen fölöslegessé válik. Mert mire való a szónoklat, ha maga Vaszka is elmegy a kolhozba? Mire való — ha biztos vagy elhatározásodban, ha hiszed, hogy az emberke, akit meg kell agitálnod, nélküled is érti, hogy oda kell mennie? Képzeljünk el végül is egy egészen ideális esetet: Vaszka barátaival együtt elmegy a kolhozba, nemcsak azért, mert. mennie kell, de azért is, mert odakívánkozik. Elkerülhetetlen-e tulajdonképpen az az erkölcsi feszültség: itt akarok maradni — és menned kell ? Talán büntetés a mezei munka? Vagy nem mindenütt szokásuk-e az embereknek — a szántás-vetés, a termés betakarítása? Miért kell az embert olyasmiről meggyőzni, ami egészen természetes számára, mint az, hogy esze van és dolgozik? S itt vagyunk mindennek a gyökerénél. Azt rebesgetik, hogy a fiatalok szegényessé teszik saját irodalmukat. Azt mondják, hogy a fiatal szovjet írók — Viktor Konyeckij, J. Szemjonov, V. Akszjonov és A. Kuznyecov poetizálják a „közönséges munkát“. A mindenképp szükségszerű, konkrét, kézzelfogható, igazi munkát. Igen, de a „közönséges munka“ hiteles varázsából adódó vonzalom egy általánosabb törekvés kifejezője: a szó és a tett organikus egységének áhítása ez, minden emberi cselekvés természetének, az emberi személyiség teljességének áhítása. Az ember azt akarja tenni, amit szeret. Az ember szeretni akarja, amit tesz. Részese akar lenni egy nagy dolog megvalósításának, s ugyanakkor meg akar maradni annak — ami, nem akar akaratától megfosztott fogaskerékké válni, amelynek a demagógia kenőcsére van szüksége. Személyiség akar lenni.
