Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája

csinálni. Ezt elvetettük. Sajnos, nem voltunk következetesek, nem gondoltuk végig, amit teszünk. A sematizmus elleni harc ugyanis nemcsak a sémák elvetését kellett jelentse, hanem az egyoldalú szemlélet, az emberek egyoldalú beállításának a felszámolását is. A sémákat elvetettük ugyan, de az egyoldalú irodalmi gondolkodás és ennek függvénye az egyoldalú, az életet egyszerűsítő szemléletmód megmaradt. Miben nyilvánul meg ez az egyoldalúság ? A prózai írások hőseinek a megteremtésében. Figyeljük meg majd az alábbiakban, hogy az embereknek ez a mechanikus kategorizálása bizonyos formában még ma is fennáll, illetve tovább variálódik. Sok írásban a negatív figurákat diabólikusan eltorzítjuk, a jóravaló, jobb sorsra érdemes emberek alakját szenvedő mártíroknak rajzoljuk, esetleg ha már a szocializmus éveiben játszódik a cselekmény, idillizálunk. Egyszóval köny- nyítünk és egyszerűsítünk! Akárhogyis kerülgetem, nem tudok más nevet adni ennek a jelenségnek, mint utósematizmus.

Nézzük a példákat: ugyancsak Dénes

Györggyel kell kezdenem a sort. Szegény emberek című írásában Fogas Andrástól ellopnak egy rakás gallyat. Az ember dühöng, kesereg és tehetetlenségében a csendőrök segítségét kéri a tettes kézrekerítéséhez. Pelikán törzsőrmesterrel másnap el is indulnak a felfedezett nyomon. Szemerkélő esőben a hegy tetején míg a kerülőre várnak. Fogas András kis időre belép az erdőbe.

„Mikor összegyűjtött egy jó csomót, ölébe kapta és visszatért a törzsőrmesterhez.

— Mit csinál maga? — förmedt rá a csendőr.

A másik megütődve nézett rá:

— Száraz gallyat szedtem.

— Nem találkozott ott valakivel? Mi? Nem akarnak itt velem elbánni ? — kiabált felhe- vülten a törzsőrmester.

— Ugyan már, no, tüzet akarok rakni, hogy megszárítkozzunk.

— Tüzet ? És nekem miért nem szólt, hogy mit akar? Maga kommunista, igaz?

— Szegény ember vagyok... — mondta Fogas András, és hozzálátott a tűzrakáshoz.

De a törzsőrmester tovább kötekedett:

— Tehát kommunista. Jó pipák maguk, mondhatom. A más ember vagyonára pályáznak. Jó lenne elzabrálni a másét, ugye?“

Nem értem. Nem látom az okot, ami kiváltotta a csendőr aggodalmát, az se világos előttem, hogy egy alaptalan ijedelem után a törzsőrmester miért kommunistázza le Forgács Andrást. Félreértés ne essék, nem a csendőr mentegetéséről van szó: hanem hogy a tettek, állítások vagy magatartás indító okait, logikussá tegyem. Hisz ezzel kezdődik az irodalmi hősök valószerűsége és hitele.

Duba Gyula sem tudja elkerülni írásában a mechanikus hősteremtést. A katona feleség csak rossz, magányában unatkozó, kalandokra és élvezetekre vágyó asszony. Egyszóval a közerkölcs íjormái szerint rossz asszony. Ilyen pofon egyszerű lenne ez ? A főnök, a kopasz fejű, aranyfogú igazgató, a pénzes pali, a „jó pofa“ és a társaságba csöppenő katona sikere. Az eset valószínűségét elhiszem, de nem Duba írásának az alapján. Duba írása az elő- gyártottság, a determináltság érzését kelti az emberben. Az egész történet csak arra szolgál, hogy bizonyítson egy fikciót: Vera hűtlenségét, Vera rossz asszonyságát. Még szerencse, hogy ez a katona pajtás nem dőlt be az asszony forró csábításának ...

Ugyanezt a sokoldalúságot tapasztalhatjuk Roncsol László rokon témájú írásában, a Kalandban. Az egyedül éjszakázó fiatalasszony itt is csak rossz, a kalandéhes diák is csak könnyelműen és egyoldalúan rossz. Duba és Roncsol erkölcsi kérdésekhez nyúl, ennélfogva belsőleg próbálják jellemezni alakjaikat. Ez rendben volna, ez így logikus. A befelé fordulás folyamata szükségszerűen a prózában is végbemegy. Igen ám, de ez a befelé fordulás nemcsak a szerelmi élet ábrázolását jelenti. Az ágyjelenetek elszaporodása még nem teszi bensővé és mélyebbé a prózát.

No nézzük tovább a jellemalkotás gyengéit. Rovács Gáspár írásának hőse Szekér István így „füstölög" magában, miközben a csendőrök vallatják:

„Nemsokára a lelkiismeretével is viaskodnia kellett. Vádolta magát, hogy amíg szabadlábon volt, sokkalta többet is tehetett volna. A belső felindulástól csaknem szétpattant a keble, s vallomásra nyílt az ajka. Szenvedni akart tovább, még keservesebben. Oktalanul azt óhajtotta, hogy még alaposabban meggyötörjék.“ (Micsoda logika ez? Egy embert, akit vallatnak, egyik percben azon morfondírozik, hogy miért nem dolgoztam többet, míg szabadlábon voltam, kicsit odébb „vallomásra nyílt az ajka" s végül azzal tetőzi be mindezt, hogy még jobban meg akarja magát veretni. És nézzük tovább:

„Nagyzoló hazudozással akarta tóditani a vallomását, hogy ártatlanságát bűnösséggé ferdíthesse." (Ez is érthetetlen, éppen a csendőr előtt akarja magát hőssé nagyítani: méghozzá hazugsággal.) A törzsúr kárörvendő arca azonban észre térítette. Belátta azonnal, hogy a valótlanságból sose lesz hősiesség.

„Majd jóváteszem a gyöngeségem, ha kiszabadulok! — határozta el magában, s ez egy kissé megnyugtatta.“ Miféle gyengeséget akar jóvá tenni? Ha e helyzet leírásának összeraknánk az „alkotó elemeit", nagyon cifra keveréket kapnánk. Szinte minden mondat után kérdést lehetne feltenni az írónak. Itt nem is egyoldalú beállításról van szó, hanem a jellemzés logikai zavarairól, mondatonként ismétlődő ellentmondásokról.

Egyoldalú túlzásnak lehetünk tanúi Lehocky Teréz Asó-kapa című írásában is. Az elbeszélés egyik főhőse a kis zenész Valibald, aki valóságos ördögnek rajzolva szerepel végig az írásban. Az ember sokszor a fejét csóválja; az