Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Andrej Plávka: Versek

szarvas ördögöt és hírhedt hirdetőit s felemelte fejét az ember az égig.

S ha még él az ördög — úgy akkor a mezsgyén csattog a patája, ez fekszik a lelkén, ám nincs szarva s szőre! kegyes emberképben pokollal ijesztget, ég dicsőségére! — de a földön poklot készít a vad elme, tüzes, örök poklot s maga sem hisz benne! — mámon zsoldosai vérre szomjas szájjal súgják éjjel nappal: kezdjék csak bátran ... Még a legfőbb pap is fegyverüket áldja áhitatos arcát mélyen megalázza a pokoltüz előtt, mely halálkínt rejtő — ám az ő országa nem lesz eljövendő! — prófétákat faggat — kábulatba estek, hírhedt hadvezérek sorra jelentkeznek, alvilág szemetje, tanult gégemetszők, tavaszt váró népre halállal köszöntök.

De harcban s reményben edződött az ember! és hogy újra rügyes, friss tavaszt teremjen, bimbaját szívébe rejti s világszerte, új földben hajt csírát az új ember lelke. Beesett szemedben rejtőztek a lángok, szegénységedből, mely csak nyomorral áldott; álmodból, mely drágább aranynál, ezüstnél, felkeltett az izzó, győztes színezüst fény. Édesebb a való, mint mézédes álmod, lám, hogy ragyog arcod, hogy festik a lángok. Ha rád néz az ég, már nem fordul el tőled s ha álomra hajtod fáradt boldog fődet, rádborul s virrasztva őrködik feletted, fényes csillagai, mint szemed tüzelnek féltik gyermekedet, kinek álmát ének festi s nem lát soha nyomort, sötétséget. Aranybánya lettél, fényed s dalod árad, nemrég kismadárként emelgetted szárnyad, sűrű lombok közül a napfényre vágytál, ma a gondolat is veled együtt szált már, terved, mint a zugban füstölgő mécs korma tartott ébren éjjel s megfojtott hajnalra, most, mint tűzijáték sziporkája ébred, — lángolj, ki ne hunyjék szent lelkesedésed, míg meg nem nyergeled tüzes paripádat s a néma csillagok feléd nem kiáltnak.

Aki fénybe nézett, földön meg nem állhat, kinek szeme lát, az csillagokba vágyik, a Tejútig szállni pillanatnak látszik, s csillagrendszereknek titkait keresve útrakel, mintha csak hazatérne este.

De az út a fényig soká tart és gyakran mint az éj, a homály elrejti az agyban a csillagvilágnak gyenge embrióját,

Szabó Gyula metszete