Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - DISPUTA - Dobos László: Népművészet és műkedvelők — hogyan tovább

lakodalomban vagy más hasonló ünnepségen, de ez eddig nem történt és kilátás sincs rá, hogy megtörténjen.

A lényeg tehát ez: a faluban megszűnt az a közösségi forma és azok az alkalmak, amelyek létrehozták a népi kultúrát. És mit tesz a szocialista utókor? Felújítás, feldolgozás útján voltaképpen meghosszabbítja a népi kultúra egyes ágainak élettartamát, lényegében konzervál. És mit teszünk mi, akik felelősnek érezzük magunkat kultúránk alakulásáért? Jajveszékelünk, hogy „elpusztul még az a szép magyar népi kultúra is.“ De ennek a fájdalmas sajnálkozásnak olyan íze van, mintha gyászolnánk a rendi paraszti falu alámerülését is. A falu valamikori szociaális rétegeződésének a nincstelenek nyomorának emléke és képe az elmúlt tizenöt év alatt valahogy kihullt belőlünk, de annál mélyebben melengetjük magunkban a régi falu romantikáját, népviseletével és cifra vasárnap délutánjaival. A falusi fiatal ezelőtt a szekérdeszkán ülve nézte a világot. És ma? Motorra kapott, a lányokkal is szívesebben ismerkedik a motorbicikli saroglyájában, mint tengeri hántásokon vagy fosztókon. Lényegsen kitágult a falusi fiatalság világképe, kibővült a falu földrajzi határa. Átalakult a fiatalság életérzése, és ami talán a legfontosabb, megváltozott az életideál. Mit tehet ebben az esetben a falu kultúrájával törődő értelmiség? Figyeli a változások lényegét, elemzi irányát és értelmét, hogy levonhassa belőle a tanulságot.

Értelmiségünk és kulturális funkcionáriusaink között szép számmal akadnak olyanok, akik a népi kultúrával szemben megnyilvánuló közönyt a nemzeti tudat elhalványulásával hozzák kapcsolatba. Más szóval ez azt jelenti: amíg él és virágzik népművészetünk, addig magyarság-tudatunk biztosítva van. S ha elpusztul, magyarságunk is megszűnik. Szerintem ez bosszantó szűklátókörű- ség, önmaga körül forgó nemzeti egocentrizmus, amellyel nem lehet egyetérteni. E helytelen nézet gyökere abban van, hogy tíz éven keresztül csupán a népművészet fogalmaiban gondolkodtunk. Ha kultúráról esett szó, önkéntelenül a népi kultúra különböző ágaira gondoltunk. Ha művészi életünk helyzetére terelődött a beszéd, megint csak a népművészetet láttuk magunk előtt. Ügy is lehetne mondani, hogy elfolkrólizáltuk egész gondolkodásunkat. Kulturális életünknek ez volt sokszor az egyetlen látószöge. Tanúi voltunk nagyszabású népművészeti szemléknek, bemutatóknak, ahol elkápráztatott bennünket a népviselet sokszínű csillogása, de ugyanakkor nem gondoltunk művészi intenzitásukra, hatókörükre. Valahogy kielégített bennünket a nagy összejövetelek ünnepi hangulata és elfeledkeztünk a lényegről; hogy mindez milyen hatással van az emberek gondolkodására, ízlésére, művészi igényeire. Vagy mondjuk így: mennyiben jelentettek és jelentenek ezek a bemutatók művészi élményt?

Nem az a baj, hogy sokat törődtünk a folklórral, hanem az, hogy csak ezzel törődtünk és elhanyagoltuk a többi művészetet. Mutogattuk, szerepeltettük, bemutattuk, látványossá tettük a népművészetet és keveset gondoltunk mindennek a céljára, a művészi ízlés nevelésére. Közben észre se vettük, hogy a köny- nyű műfajok révén a giccs messzemenően befolyásolja kultúránk arculatának alakulását. Ebben az életérzésben látom a gyökerét annak a jelenségnek, amelyet úgy hívunk, hogy operett-hullám. És nem tudom csak a könnyű műfaj túlten- gését látni ebben a tényben: az operett és bohózatra való hajlamban voltaképpen nemzetiségi létünk problémáinak megzenésítését, operettre írását látom. A kispolgári életérzés és a vele rokonszenvezők az elmúlt évtizedben az operettekben viháncolták ki magukat. A komáromi színház a nyáron A Csendes tengeri éden című darabbal a Bodrogköz egyik falvában járt. Egy sok színdarabot látott idősebb ember így adott számot az előadásról: Ilyen jó darabot életemben még nem láttam, hogy mit csináltak a színpadon azok a csupasz lábú nők, hát azt nem lehetett kibírni. Ezt elmondta egy tisztes tanítónak, aki ilyen választ adott: kenyér és cirkusz. Persze helytelen lenne az ilyen nézeteket általánosítani, de mindez arra figyelmeztet, hogy vannak ilyen vélemények is jócskán és ami a legrosszabb, igen csábítók és ragadósak.

Érzésem szerint kulturális életünk válaszút elé ért. Vagy lecsúszik és a slágerrengeteg szirupjába fullad, vagy pedig lesz erőnk a komoly művészet felé irányítani ifjúságunk és dolgozóink figyelmét. Nem a népművészet tagadásáról