Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - DISPUTA - Tóth Tibor: Kritika és élet

sendő, hanem általános bölcseleti és módszertani jellegében, korának megfelelő képességeiben és a jelenkori szocialista alkotás haladó fejlődési irányzatait felölelő kritériumokban. A kritika nem jelenti csupán az elméleti tételek alkalmazását a műalkotásokra. A mai kritikának is pátoszra van szüksége, az őszinte és frázismentes meggyőződés pátoszára, melyből nyilvánvaló, hogy a művészek teoretikusa az íróval egyazon erkölcsi-politikai síkon áll, s mindketten magukévá teszik a szocialista társadalom etikai és politikai célkitűzéseit. A kritika a jó, az igaz, az emberszeretet, az új szépség társadalmi elveinek, vagyis mindannak nevében mondja ki ítéletét, ami az élet szocialista átformálására irányul. Ha ezt elhanyagoljuk, megfosztjuk a kritikát társadalmi hatásától, s szerepét csupán a művészi mesterség, a forma elemzésére korlátozzuk, ami nyilván igen kevés. A művészetnek egészében — eszmei és formai tényezőinek egységében — kell fejlődnie. így kell fejlődnie a kritikának is, ha hű akar maradni alkotó szerepéhez. Ez azonban megköveteli a világnézeti, bölcseleti, s természetesen esztétikai kérdések alapvető tisztázását.

Tomčik ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy a szlovák irodalomban is volt már rendkívül aktív, széles látókörű és művelt marxista kritika, amely harcolt és vitázott a szocialista irodalom célkitűzéseiért. A huszas években ezt a kritikát elsősorban Eduard Urx képviselte. Ez a kritika becsületesen megállta helyét az első világháború után beállt bonyolult helyzetben és nem maradt el a haladó cseh kritika mögött. Tömőik rámutat arra, hogy a mai szlovák kritika — ameny- nyiben a cseh kritika állásfoglalására hivatkozik — túlnyomórészt F. X. Šaldára szorítkozik. Salda ellentmondásos jelenség volt, s irodalmi hagyatékának lényegét és jövőbe mutató értékeit Fučík és Václavek fejlesztette tovább. Ilyen értelemben, fuőíki szellemben kell látnunk ma is Šaldát. Ha nem így teszünk, kényszerűen a felszínen maradunk s nem tesszük magunkévá Šalda időálló gondolatait.

A mai kritikai gyakorlatról szólva Tömőik rámutat, helytelen volna, ha megelégednénk azzal, hogy a fiatal kritikusok amúgyis minden új könyvről recenziót írnak. Igaz, a kritika először mindig a recenziókban nyilvánult meg. De ez kevés. Gyakran szükséges, hogy általánosítsuk a legújabb irodalmi folyamat tapasztalatait, felhívjuk a figyelmet azokra az új társadalmi, politikai, etikai és esztétikai kérdésekre, amelyek kívül maradtak egyes írók érdeklődésén. Ilyen kritika nincs. A kritika még mindig befelé forduló, inkább a múlttal foglalkozik, mint a jelennel, a jövőről nem is szólva. Ugyanakkor a kritika kevéssé konkrét, inkább az elméletből él, mint a valóság dialektikus megismeréséből, és szakszerűsége sem kielégítő, mivel az esztétikát sztatikusan értelmezi és nem meri továbbfejleszteni. Az eddiginél több kritikára van szükség, — állapítja meg cikke végén Miloš Tömőik. — Nemzedéki előítéletek és felesleges elfogultság nélkül kell megoldani a szocialista társadalmi gyakorlattal, kulturális fejlődésünkkel összefüggő kérdéseket, szem előtt tartva nemcsak új műalkotások születését, hanem az emberek nevelését, érzelmi világuk gazdagítását is.

*

A Plamen tavalyi novemberi számában több figyelemreméltó kritikusi megnyilatkozás látott napvilágot. Ivan Kusý szlovák kritikus reagál arra a visszhangra, amelyet Vladimir Mináőnak a mai cseh szépprózáról írt éleshangú kritikája váltott ki, s hangsúlyozza, ez annak jele, hogy a cseh és a szlovák irodalom kölcsönös kapcsolatai új minőségi fokot értek el. A valóban egységes csehszlovákiai irodalom kialakulásának feltételeit csak a szocializmus győzelme, a nemzeti kérdés marxista-leninista megoldása teremhette meg. Az egységes csehszlovákiai szocialista irodalom kialakulásának folyamata ösztönösen is megvalósulna, kritikánk becsületbeli feladata azonban, hogy e folyamatot necsak biztosítsa, hanem elmélyítse és fejlesszék is. Ez elsősorban azáltal történik, ha megismerjük és magunkévá tesszük a hozzánk legközelebb álló testvéri irodalom legkomolyabb értékeit. Ez nem szünteti meg, csupán átalakítja irodalmaink nemzeti jellegét, ugyanúgy, ahogy egész életünk is átalakul.

Kusý hangsúlyozza, ezt a fejlődést csak gátolná, ha elsietett és túlzó dicséretekkel halmoznánk el kölcsönösen egymás irodalmi alkotásait: nem látnánk