Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Mese is lehetne
egész országban azért küszködünk, hogy központosított falvaink legyenek. Végre lehessen jó úttal, gyalogjáróval, világítással, parkosítással kultúráltabbá tenni falvainkat. Itt meg elmenekülnek egymás szomszédságából az emberek. Mintha fogadást kötöttek volna, hogy ki tud messzebbre építkezni. Mi történik akkor, ha öt év múlva a párkányi kémiai üzem távfűtést kínál a falunak. Vagy mondjuk tíz év múlva. Meddő kísérlet volna ilyen építkezési formánál alkalmazni a távfűtést. Ki a ludas ebben az össze-vissza építkezésben. Mondják, hogy a volt járási nemzeti bizottság építésügyi osztálya. Lehet benne valami. De most meg, hogy Érsekújvárott van a székhely, ugyan lesz-e majd ilyesmire külön gond? Ha így megy, húsz év múlva perbefogják a mai építőket: nem a hivatalok, az új nemzedék... Tudom, könnyebb beszélni, mint cselekedni, mégis Garamkövesden a nehezebbjét, a cselekvést választják. Építeni, de máris. Ha nincs házhely, hát a régihez ragasztani egy szobát, felemelni egy méterrel a tetőt, kidobni a régi ablakot és helyette nagyobbat, világosabbat tenni. Bizony ez mind pénz, erőkifejtés, idő: lemondís sokmindenről. S a végén jön valaki és bölcsen kimondja: nem jó. Bizony nem jó. Nem kellene egyebet tenni, mint kérni egy jó mérnöki tervet, majd elővenni az acél mérőszalagot és egy ügyes, félkezes kisbaltát, hogy legyen mivel beverni a kijelölt helyre a jelzőkarókat. Utcát húzni a nagy kertek derekán. Ez kellene és erre egy határozatot hozni, vala-: hogyan röviden, a legrövidebben, körülbelül ilyenformán: így legyen és punktum! Nem irigylem, csodálom ezt a falut, hogy mire képes. Ám méginkább csodálnám, ha minden tettében gondolna előre, legalább ötven évvel, legalább ennyivel... Én harminccal gondolok vissza, majd előre, ahogy itt állok már a Garam vashídján, vonathídján, hogy más oldalról, szemben is megnézzem a falut. Gyerekké válók újra, hiába próbálkozom nem azzá lenni, ha magamra maradok. Itt van előttem a falu, melynek minden utcáját, kis közét, rétjét, erdejét befutkostam. És a falut körülvevő vizek, erdők, hegyek .. ! Hiába érkezném autóbusszal, mely ott áll meg a régi kovácsműhelyek előtt. A nyüzsgő közúti forgalom és az új áruház sem tudja feledtetni velem a bőr fújtató- kat, a feleselő kalapácsütéseket. A kovácskút piciny patakja is a régi. Nem látom innen, de tudom. Kifut a faluból a Gyivai soron, majd elvész a giz-gazos faluvégen. De a Garam nem a régi. Más mederben, egyenesebben fut a Dunába. Alig pár hónapja egyszer még megpróbálkozott het- venkedni. Olyan riadalmat és nemzeti kárt okozott, aminek nyomai ma is megvannak. Szakadt gát, kidőlt fatörzsek, levegőbe lógó vasúti sinek ... Hegyek, erdők, vizek. Valamikor a kerek tóban csúszkáltunk, tapogató, feneketlen kosarakkal és most már ezt sem látni. Minden izgalmas halászkaland nélkül vásárolják az emberek a konzervdobozokat. A halak polcokon, olajban, paradicsomban pácolva, megszelídülve várják az újkori halászokat. Önkiszolgálás. Most itt a boltban a halász vevő, nem fél a piócáktól, meg a páncélos vízibogaraktól, hogy mezítlen lábaszárára tapadnak... A Garam vashídján állok és nézem a falut, a falumat: a kisrétet, nagyrétet, szilváskerteket és a híd alatt a vizet. Szemben velem a Szkala. A kőhegy. Kecskepásztorkodásom tanyázó helyeit keresi kutató szemem a hegy oldalán. Öreg cseresznyefákat. Nincs. Sem ez, sem az. Lábnyomainkat benőtte a fű, a görcsös, öreg fákat meg eltüzelték. Nincs humusz a kövek fölött, hogy termőre érjen a szőlő, mint hajdan száz évvel ezelőtt, amikor híres borok értek itt az akkori szőlőtelepen. A hegy megkopott. Megkopott a hegy, a völgy, a lapos rét- ség meg feltöltődött. A pázsitokon a gyermekjátszótéren, a csodálatos szérüskert helyén házsorok. Elütő építkezés a falu régi képétől. Magasak, furcsák. Televíziós antennákat mozgat a szél a kémények mellett. A víz fölött a hídon állok. Nézem a falut, a falum. Deres hajnalok jutnak eszembe, korai felkelések, futó kecskék, tinók a domboldalakon. Tövisek: akáctövis, szamártövis, királytövis ... Boldog gyermekkor: kökényt és galagonyát rágtunk elvásult szájjal és krumplit sütöttünk így ősz idején. Most senki sem szedi a fanyar gyümölcsöt. A csipkebogyó is elszárad, lehull, nem kell senkinek. Itt a rét, a nagyrét: sóskázó gyerekek
